Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 3. szám - Császár István: Gyilkosok (tévéjáték)

gyermek sorsát? Hogyan akart gondos­kodni róla? Milyen körülmények közt akarta nevelni? ÁGNES: Nem értem. Hát úgy neveltem volna, ahogy lehet, ahogy a többi gyere­ket nevelik. ÜGYÉSZNÖ: Ezt is a férjénél helyezte volna el? ÁGNES: Abba nem mentek volna bele az apósomék. ÜGYÉSZNÖ: És a férje? ÁGNES: Csak őrá számítottam. ÜGYÉSZNÖ: És számíthatott? ÁGNES: Azt hittem még akkor ... ÜGYÉSZNÖ: Szerette a férjét? ÁGNES: Szerettem. Hozzá mentem vol­na másképp? ÜGYÉSZNÖ: Ügy látja, hogy őszinte szerelem kapcsolta magukat egymáshoz? Ágnes csodálkozva hallgat. Igen? ÁGNES: Ezen én soha nem gondolkoz­tam. ÜGYÉSZNÖ: Hogyan akarhatott újabb gyermeket, ha még ezt sem tisztázták? Maga szerint mindegy annak a gyerek­nek, hogy milyen közösségben válik em­berré? ÁGNES: Miért, miféle alja emberek va­gyunk mi? Talán azt tetszik gondolni, hogy csirkefogót neveltünk volna? ÜGYÉSZNÖ: Dehát maga és a férje kö­zött még a legelemibb egyetértés is hi­ányzott. A házasságuk még kapcsolat­nak is alig nevezhető. ÁGNES: Más lett volna, ha sikerül együvé költöznünk. A férjem is más lett volna, ha nincs a háta mögött állandóan az apja. ÜGYÉSZNÖ: És ehhez kellett volna a gyermek. Nem azért, hogy két szerelmes ember önmagát folytassa, hogy kiteljesedjen a családi életben. Hanem csak azért, hogy összeköltözhessen valakivel, akivel még találkozni is alig szokott — mint egy al­kalmi ismerőssel. ÁGNES: Kíváncsi vagyok én arra, hogy hány család él együtt szerelemből! ÜGYÉSZNÖ: Szomorú, ha erre kíváncsi. Szomorú dolog. Végül is minek kellett magának gyerek? ÁGNES: Aminek másnak, akinek lehet. 5. Bírósági folyosó és előszoba. A tárgyalás szünetében. Ágnes a fegy- őr mellett ül. Az ügyvédnő beszélget ve­le. Az öreg Csáti a fiával. A fiú félsze­gen elindul a felesége felé, de v,z öreg megfogja a karját, alig észrevehető |moz­dulattal visszatartja. A kopasz öregúr, a tárgyalási hiéna ja felvevőgép elé jön, és megint igazgatja az arcvonásait és in­teget. HANG: Menjen a fenébe. ÖREGŰR: Tessék! HANG: Szép idő van, azt mondom ... ÖREGÜR: Már akinek szép. A nyakkendőjét igazgatja. HANG: Meg azt, hogy menjen a fe­nébe. ÖREGÜR: Miért? HANG: Senki sem kíváncsi magára. ÖREGÜR: Mit gondol, ki maga? HANG (sóhajt): Menjen oda oldalra, majd csinálunk magáról egy szép cso­portképet. (Az öregúr mindenesetre ol­dalt kimegy a képből, nem tudva, hogy méltatlankodjon, vagy kitérjen az eset­leges gorombaságok elől. Közben odajön az ügyvédnő, ő is megáll a gép előtt.) ÜGYVÉDNŐ: A filmgyártól vannak? HANG: A tévétől. ÜGYVÉDNŐ: Utálom a maguk műso­rait. HANG: Csak nyugodtan ... ÜGYVÉDNŐ: Most bemutatják a gyer­mekgyilkos anyát. Vérszomjas a néző, maguk meg kiszolgálják. (Csátira mu­tat.) Miért nem őt mutatják? Nem olyan izgalmas ugye? Olyanok maguk, mint az az öreg hiéna, akivel az előbb beszélget­tek. Azzal szórakozik, hogy végigüli az ilyen tárgyalásokat... Ez a felvevőgép most működik? HANG: Nem lopjuk a filmet. Ilyenkor pihenünk. ÜGYVÉDNŐ: Egyébként felőlem akár mehet is, amit mondok, azt úgysem me­rik a nézők elé tálalni. HANG: Miért haragszik? ÜGYVÉDNŐ: Én? Miért haragudnék? Csak nem értem, hogy miért csinálják ezt az egészet. Az igazság nem ott van, amerre maguk néznek. Ez csak vájkálás mások sebeiben. Nem tudom, mi ebben a szórakozás. 236

Next

/
Oldalképek
Tartalom