Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 3. szám - Kurucz Gyula: Alkonyatkor (elbeszélés)
Lehet, hogy ezt már Jóska bácsi mesélte, s nem esténként, hanem a műhelybe betűző napfényes délelőttökön vagy ebédelés közben, mikor kézfejével félresimította homlokába hulló, verejtékes hajtincseit, ö mesélhette, hiszen ő látta hat évvel fiatalabb öccse viselt dolgait, s csak a folytatás megint Juliska nénié, mert Jóska bácsi nem szívesen ejtett szót túlontúl szeretett öccsé- ről, inkább pótolni akarta, úgy élt volna, mintha Imre is mellettük lenne. — Pirit úgy választotta apád, ahogy élt: szótlanul, észrevétlenül, ellentmondást nem tűrően, s nagyapád nem is ártotta bele magát a dolgába, hiszen kitanult lakatos volt, kész, megbecsült férfi. Ennél tovább nem szívesen merészkedett Juliska néni, felsóhajtott: — A háború, a háború, mindennek az oka — és ölbe ejtett kézzel megint a konyha sötétjébe meredt, vagy hamarjában előhozakodott az eljáró idővel: — Neked is ágyban már a helyed. Egy könnyű simogatással hazaküldte, megbízta, hogy emlékeztesse Géza bá- csiékat az előrehaladott időre, s hogy holnap is nap van. Míg hazafelé tartott az udvaron át a két portát résnyi átjáróval elválasztó dús orgonabokrok között a sötétben, körülötte zümmögött Juliska néni minden meséje, apja piros vonalára, szótlan erejére gondolt, szorongott, hogy ő sohasem lesz olyan, s ha gyorsan ágyba küldték, végtelennek tűnő félórán, órán át képzelgett édesapjáról, „méltatlan anyjáról”, s legtöbbször csak Gizi mama meleg kezének simítása indította el az álom hullámzó, képekkel bélelt útján. Neki csak a repülőgépzúgás, az ágyuk távoli dörgése, meg a különféle egyenruhát viselő katonák jelentették a háborút, s csak azért tartott tőlük, mert otthon az asszonyok plántálták belé a bizalmatlanságot. Fogalma sem volt: milyen lehet a háború, különösen az nem, amelyik apját elnyelte. Saját képzetei, az ártalan ide-oda vonulás emlékei minduntalan arra indították, hogy visszavárja halottnak mondott apját, hiszen őt nem látta a földbe rakni, ahogy a falusi öregeket véglegesen bezárják a koporsóba és a temetőbe. Kéthetente egyszer átjött a Petőfi Sándor utcából Laskay Lajos bácsi, a közbeeső héten pedig Jóska bácsi látogatott el hozzá. Mindketten asszony nélkül keltek útra. Ha Lajos bácsi érkezett, nagyobbra nőtt a csend a két komoly férfi körül, épp csak a vendéglátás kedvéért kortyoltak egy kevés spriccert. Halk beszélgetésükben életre kelt az egyház: ki mint viseli magát, kivel kellene beszélni, hogy ne hozzon szégyent a fejükre, kin kéne segíteni, hogy jobban menjen a sora, ki érett meg a dorgálásra, ki lenne méltó a halál felé bandukoló Szekeres presbiter tisztébe lépni, s egyáltalán: hogyan áll a gyülekezet szénája, hogyan lépnek hámba a fiatalok, s hogyan tarthatják meg ősi, falualapító közösségük megfogyatkozott erejét. Figyelte Lajos bácsi dús, őszülő haját, tömött bajuszát, amint a ritka kortyok után egy törléssel újrarendezi száraz, szabályos arcának tiszta, megroggyanó redőit és boltozatos homlokán a fényesre kopott bőrsávot a haja alatt. Azt is Juliska néni magyarázta el, hogy hogyan került negyven éves fejjel Jóska bácsi az ősz presbiterek testületébe. — Nagyapád helyére került. Nagyapád pedig dédapádtól örökölte ezt a tisztet, mivel az a szőlőskerttel gyümölcsöt teremtett a gyermekeknek. Persze anélkül is ugyanúgy tisztelték, de az öreg Selyi doktor úr megmondta: a Bakáknak köszönheti a falu, hogy kevesebb a nátha, kisebb az elhalt apróságok száma. Ha egy család kiérdemli ezt a megtiszteltetést, ivadékai között öröklődhet, amíg semmiféle folt nem tapad a nevükhöz. Nagyapád halálakor még a harmincat 224
