Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 3. szám - Hajnal Gábor: Gondolatok a mai osztrák líráról
rák Tudományos Akadémia adta közre, a győri püspöki papnevelő intézet könyvtárában őrzött eredeti alapján. E barokk versek közül is szerepel néhány az Osztrák költők antológiájában. Milyennek ismertem meg ezt a költészetet? Talán legjellemzőbb vonása a zeneiség és — különösen a századfordulótól kezdve — valami lágy, szinte idillikus morbidság. Ahogyan már a Jelzések című modem költőket bemutató antológiám kapcsán is megjegyeztem, az utóbbi tíz év alatt azonban olyan hangváltás következett be az osztrák lírában, amely e költészet arculatát — a háború utáni első két évtizedhez képest — szinte teljes egészében megváltoztatta. Pedig e viszonylag új keletű folyamat valójában az ötvenes évek első felében kapta indíttatását, a Wiener Gruppe elnevezésű művész- és írócsoporttól. Ez a csoport fedezte fel újra a legtudatosabban és a legprogramszerűbben a fasiszta uralom alatt kirekesztett európai és német nyelvű avantgarde hagyományokat, és a legmerészebb szélsőségig fokozta annak tendenciáit, nyelvi, irodalmi és zenei megnyilatkozásaiban egyaránt. A Wiener Gruppe már 1955 végén megszűnt, de programját folytatja, és a Wiener Gruppe utódának tekinti magát az osztrák irodalmi életben egyre nagyobb szerepet játszó grazi írócsoport. És valóban, a grazi írócsoport közvetítésével halmozódott fel a Wiener Gruppe működésének az az erjesztő hatása, amely sok évvel a feloszlása után — áthangolta az egész osztrák lírát. Ebben szerepe van annak is, hogy a grazi csoport számottevőbb alkotói eredményeket mutathat fel, mint elődje. A Wiener Gruppe az avantgarde örökség felkutatásában és feldolgozásában, neo-avantgar- de kísérleteiben irodalomtörténeti szempontból vitathatatlanul „sorsdöntő” jelentőségű volt a második világháború utáni osztrák lírában. A Wiener Gruppéhoz tartozó írók közül Hans Carl Artmann és Gerhard Rühm rangos költészetet teremtett. A grazi csoportban viszont — Artmann és Rühm mellett — olyan figyelemre méltó, jelentős költők működnek, mint Peter Handke, Ernst Jandl, Friederike Mayröcker, Gerald Bisinger, Heidi Pataki, hogy csak néhány nevet említsünk. Ez a csoport a költői modernséget, szemben a bécsi Pen Club-bal, a maga monopóliumának tekinti, az irodalmi életben (publicisztikában, kritikákban, felolvasásokon) erélyes'„ápolója” annak a megosztottságnak, amely — tagjai szerint — a szélsőséges kísérletezők és a hagyományosabb utat követők stílusirányzatai között fennáll. Valójában a grazi írócsoport hatása, éppen mert karakterisztikus költőegyéniségek tartoznak hozzá, mind a náluk fiatalabb költők, mind az idősebb nemzedék költészetében felismerhető. Így érvényesül az az erjesztő és egyben termékenyítő közvetítés, amelyről szóltunk. Ennek eredményeként fokozatosan eltűnt az osztrák lírából az a sokszínű formai cizelláltság és lágyság, amely korábban, még a háború utáni mintegy másfél évtizeden át is jellemezte. Fanyarság, rezignáció lépett a helyébe, amely szikár szűkszavúsággal, vagy — leginkább a grazi csoport költőinél — mondattani tépettséggel, mozaikká össze nem illeszkedő képszilánkokban, olykor asszociáció- és valóság- foszlányok ötletszerű, laza felleltározásában, napjaink jellegzetes hosszú-versében fogalmazódik meg. Az idősebb költők lírája is egyre inkább a kísérletezés jegyeit hordozza magán; az 1983-ban és 1968-ban megjelent antológiáinkban bemutatott, korábbi költői korszakukhoz viszonyítva egyre inkább elkomorult, zaklatottá vált. Christine Busta bonyolult rímrendszerben felépített Beszámoló egy romeltakarító osztagról című versében például (1955-ben jelent meg a Lampe und Delphin című kötetben) a galamb a romok közül a reménység felé tápász- kodó emberekre néz le. De az Ősibb tüzek felé című kötet (1965) címadó versében 207
