Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 3. szám - Apáti Miklós: Rekviem (vers)

Hogy van kire dolgozni, van kiről mesélni a cimboráknak: a füstben, a balkon, a gépek között, a kocsmapul tnál, a piacon, s míg elittuk, elettük hetibéred javát, mondhattad híreid legjavát: élsz, élünk!

Pedig e hír mögött igazán semmi bizonyosság nem állt: az ágy, a szekrény, a székek, a kályha úgy helyezkedett, hogy helyet adjon a közeles falak mártanának.

Gondot jelentett az ajtó, az ablak: a tél és a nyár váltakozva lógott rajtuk át.

Élsz, élünk, csak nekem volt szégyenem a mégiscsak tűrhető kommunális nyomorúság.

Ma már tudom, hogy lehet pössentená az orgonák közé is, s a légyzsongásos vécé tisztasága könnyen megóvható.

És megosztottad velem a barátságaid: néha hosszú órákon át gyalogoltunk, hogy közönyösnek tűnő szavakat válthass velük „hát a régiek? mi van velünk, velük?” s a válaszok után mehettünk tovább,

Kispestről Erzsébetre, Kőbányára, de Óbudára is, mégis megérte, tudtuk mind a ketten.

Itt vagy most velem, itt kell rostokolnod ebben a cél-iránytalan barangolásban.

Miért vadásszak emlékeket, nem kacsintok a háziúr-időre, — én is hallgatok.

E csöndességen át vagyok most veled.

Évek óta nem vagy, hét éve vagy „halott”, hét éve az vagy, mire mindig büszke voltál: hibbant haragra képtelen, fel nem tűnő.

Milyen riadtan kerülted az észrevétetést, s a törtető senkik hogy suhantak el, néked hiáíba köszönt előre a trafibos, a portás, naponta csak a gyáradig juthattál, gyalog.

A gyáradig ... A tulajdonod? Mondták, igen.

Te hitted, mint gyermek a jó szót, és hittem, mint gyerek, hittünk, — s egy semmiség fogad csak most, ha visszatérek.

Nem emlékszik rád az új művezető, a régi barátok, társak is eltünedeznek. Kipusztulóban a régi, hű bölények, és a hit: miénk.

Az életed, s a hit nem tér vissza már, mint gyermekkori szerelmeim, olyan tiszta és hiábavaló minden efféle emlék.

Úgy tartlak meg, ha szinte elfelejtlefc. Csak néhány mozdulat, néhány szó — elég.

Ez méltó hozzád, ez vagy igazán.