Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 2. szám - TANULMÁNY - Menyhért Jenő: Egy evidencia bizonyítása

lás mindig is konfliktusos lesz. Ennek a konfliktusosságnak nem egyszerűen személyes sérelmekben rejlik az oka, hanem nagyrészt abban a különbségben, amellyel — alkatából, de méginkább munkájából, feladatából eredően — a valóságot, az embert az „író” és a „politikus” szemléli. A politikus munkája abban áll, hogy egy meghatározott cél érdekében mozgásra vezesse az embereket, kivezesse őket jelenükből, hogy képesek legyenek kollektiven elérni a kitűzött célt. Ennek következtében tudatában elválaszthatatlan a mostani és a „tervezett” ember, azaz az embert egyszerre látja olyannak is, amilyen, és olyannak is, amilyennek lennie kellene ahhoz, hogy a kitűzött célt elérjék. A politikus tudata tehát egy konkrét cél felé való mozgásukban látja az embereket. Az író — akinek munkája, feladata nem annyira a cselekvés, mint az ábrázolás — az ábrázolandó pillanatot, épp az elmélyült ábrázolás során és érdekében, érzékelve és érzékeltetve persze, hogy ez a rögzítettség nem valamilyen örök statikusság, hanem a folyamat része, múlt és jövő összekötő láncszeme, mégiscsak rögzíti, s olyannak ábrázolja, reálisan, személyesen, nem konformista módon, amilyen éppen az adott pillanatban — mondja Gramsci.6 (Számítsuk hozzá mindehhez, hogy a gyakorlatban az emberek: írók, politikusok tévedni is szoktak.) Hasonlóképpen fogalmaz Huszár Tibor is, bár ő inkább a tudományos jellegű funkciót, a valóságról való informálás szerepét tulajdonítja a szociográfiának: „ha a szociográfus teljes mértékben azonosul is országunk politikájával, vállalja és szolgálja a rendszer célkitűzéseit, eszközeit és ideológiáját, akkor is konfliktushelyzetben fog mozogni, mert a valóságot ábrázolja — tételezzük fel, hogy tévedések nélkül —, és a valóságot kialakító eszmény és maga a valóság sohasem esik egybe teljesen. Annak kimondása pedig, hogy a valóság profánabb, érdesebb, ellentmondásosabb, mint az eszmények, bizonyos mértékben mindig konfliktusokkal terhelt folyamat. Ez a helyzet szüli aztán az ellenzékiség látszatát, sőt — a szociográfusoknál — közérzetét is.”7

Föl kell azonban figyelnünk arra a különbségre, hogy a „politikus” és az „író” közötti, Gramsci által feltételezett különbség, kivéve az osztályharc kiéleződésének szakaszait, még az antagonisztikus társadalmakban sem vezet állandó konfliktusokra, sohasem teremti meg tartósan az ellenzékiség látszatát sem. (Ezen nem változtat az a tény, hogy bizonyos írók, bizonyos művek esetére fennállhat és fenn is áll ez a helyzet — egyetlen valóban irodalmi műfaj egészére sem áll fenn ugyanis.) Ennek nyilván csak az lehet az oka, hogy az irodalom nem vonatkozik, nem irányul közvetlenül a gyakorlatra. Annak problémáiból nő ki ugyan, és végső soron arra is ha) vissza, de nem direkt módon. „Minden emberi tevékenység kezdete és végpontja is egyszersmind az emberek mindennapi életükben tanúsított magatartása” — mondja Lukács György —, de „ha a mindennapi életet nagy folyamnak képzeljük el, akkor a valóság magasabb rendű befogadási és reprodukálási formáinál a tudomány és a művészet elágazik belőle, differenciálódik, és sajátos célkitűzéseinek megfelelő módon alakul ki, eléri tiszta formáit e sajátosságaiban, melyet a társadalmi élet szükségletei hívtak életre, hogy aztán az emberek életére gyakorolt befolyása, hatása révén ismét beletorkolljon az élet folyamába. Ez tehát állandóan gazdagodik az emberi szellem legnagyszerűbb eredményeivel, mindennapos, gyakorlati szükségleteihez asszimilálja őket, amelyekből aztán kérdésekként és követelményekként ismét létrejönnek a magasabb rendű objektivációs formák új elágazódásai”8 Azaz mindkét tükrözési mód, a tudomány is és a művészet is elvonatkoztat a mindennapi társadalmi gyakorlattól — a szociográfia azonban sohasem. Abból nő ki és közvetlenül arra — bár nem közvetlenül ábrázolása konkrét tárgyára, legyen az bármilyen konkrét részlete is a társadalmi gyakorlatnak — irányul.

Mi tehát a szociográfia?

A közvélemény, a kritika, a szociográfusok nagy része is inkább irodalmi műfajnak tartja. Vannak — szociográfusok között is — akik nem tudnak különbséget tenni, s egyszerre tekintik, tudománynak (szociológia) is, meg irodalomnak is. Vannak végül néhányan, akik tudományos jellegét hangsúlyozzák. Ennek megfelelően a mindennapi kritikusi gyakorlatban hol azért marasztalnak el műveket, mert nem eléggé tudományosak, hol meg azért, mert nem eléggé irodalmiak. S mivel a kérdés jó- néhány szociográfusban sem tisztázott, ez az elmarasztalás sokszor jogos.

148