Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 2. szám - TANULMÁNY - Menyhért Jenő: Egy evidencia bizonyítása
ismert, hogy a két világháború között virágzottak más, nem ellenzéki szociográfiai mozgalmak is.) Így hát a támogatók és ellenzők vitája korántsem egyszerűsíthető le a haladás és a szektás maradiság ellentétére. Volt némi realitás abban az aggodalomban, hogy vajon a műfaj mai — pontosabban akkori — képviselői az adott társadalmi valóság, vagy pedig a műfaj hagyományainak vonzásába kerülnek-e. Természetesen azoknak lett igazuk, akik a valóság erejében hittek, akik tudták, hogy közösségi elvű társadalomban a valóságot tartósan sem jobbá, sem rosszabbá hazudni nem lehet. Jobbá tenni viszont csakis a társadalmi önismeret, tudatosság bázisán lehet. A második számú vádpont a fölöslegesség volt. Képes-e a szociográfia a tudomány (elsősorban a szociológia) és az irodalom mellett valami újat, valami mást felfedezni, képes-e a maga „hibrid” eszközeivel adekvátan tükrözni a valóságot? Tudománynak nem elég egzakt, irodalomnak túl konkrét, s egyébként is, mit hozhat onnan egyszál ceruzájával az író, ahova egész kutató-, sőt tudománycsoportokat lehet már bevetni? A vitának ez a fordulója már felvetette az alapvető kérdéseket tudomány—szociográfia—irodalom viszonyáról, a műfaj sajátosságairól, feladatairól, de ezt nem a mai módon, az egymásmellettiség, hanem inkább a kölcsönös kizárólagosság aspektusából, a versengés, a csárdában nem férő két dudás szereposztásában. Ebben a helyzetben a védekező állásba szorult szociográfia-pártiak hirtelenjében előkapott, legfeljebb a pillanatnyi helyzetre érvényes érvekkel bizonygatták védencük létjogosultságát, s természetes reflexként a szociológia vagy a szépirodalom területén kerestek számára egy-egy elhanyagolt, megműveletlen területet — amelyekről azonban már akkor is feltételezhető volt, hogy csak átmenetileg maradtak parlagon, s ha a tulajdonos kifejleszti eszközeit, bejelenti rájuk jogos igényét. így találtak feladatot a szociográfiának például a szociológiában, amely úgymond a társadalmi kapcsolatokat és folyamatokat csupán vázolni és jelezni képes, képtelen viszont egyelőre feltárni az általános tendenciák konkrét tartalmát; azt tudja ugyan a szociológus is, hogy baj van például a falusi pedagógusok hivatástudatával, de a baj eredetéről nem tud semmit — a szociográfia ezen a téren mélyebbre hatol, felismeréseit élesebben és érdekesebben közli.1 (NB: csak idő kérdése volt, hogy mikor terjed el nálunk is az adott feladatot kielégítően megoldó mikroszociológia és szociometria a maga mélyinterjúival, kísérleteivel, szociológiai portréival stb. — ami pedig az éles és érdekes fogalmazást illeti, akkor már nálunk is ismertek voltak Mills, Riesman, Packard — tehát szociológusok — erre ragyogó példát szolgáltató művei.) Hasonlóképpen találtak számára munkát — azaz létére jogalapot — az irodalom területén, ahol úgymond eltűnőben van a valóság, visszaesőben a közéletiség, fogyóban a dolgozó néprétegek életének realisztikus ábrázolása — s az így keletkezett űrt, átvállalván valamit a széppróza adósságaiból, a szociográfia tölti be.2 Vagy egy más megközelítésben: némely esetben a szociográfia hamarabb és adekvátabban nyúl hozzá bizonyos témákhoz, mint az elbeszélő jellegű prózairodalom: az elmúlt évtizednek (itt a hatvanas évekről van szó) kitűnő realista regényirodalma született, ez azonban a negyvenes-ötvenes évek problematikájából származott. Az igazi új problematika a regényírók számára ma ott van, ahová a szociográfia útjai nyílnak — azaz a szociográfia elsősorban irodalmi természetű mondanivalója miatt vállal jelentős részt irodalmunk fejlesztésében.3 (Utóbbi megközelítésből világosan kilóg a lóláb: elhárítani az ellenzékiség vádjának Damoklész-kard ja alatt mozgó műfajtól a közvetlenség, politikusság, gyakorlatiasság „látszatát”, s az ártalmatlanabb irodalmi természettel ruházni fel. Akár önellentmondások árán is. Mert ez önellentmondás, ha magát az irodalmat — amelynek feladata nyilvánvalóan nem azonos közvetlenül a társadalmi gyakorlat problémáival, ha abból is nő ki és végső soron arra is irányul, hat az irodalom — ruházzuk fel közvetlen gyakorlati szereppel.) Nem alaptalan feltételezés talán, hogy a szociográfusokra olykor jellemző meg- tűrtség-tudat az ilyen albérleti jellegből, a kölcsönkapott szerepekből is táplálkozik. Ez a tudat valójában alaptalan, hiszen a gyakorlat azt mutatja, hogy munkájukra hatalmas igény van. Miben is áll ez az igény? Jellegét az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején nagymértékben meghatározta a közvetlen múlt. A személyi kultusz évei alatt hatalmas információ-éhség halmozódott fel az emberekben: ebben a 146
