Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 2. szám - SZOCIOGRÁFIA - Halmos Ferenc: "... minden nap bizonyítani kell" (dokumentumriport)
közös, akkor kész a perpatvar. A gondolatom az, hogyha elmegyünk, a Fővárosi Varieté-be vagy a Vidám Színpadra vagy akár a József Attilába menjünk, ahol olyan jellegű darabokat adnak általában, ami mai napi, tehát nem Hamletot, — bár az is szép — szóval egy olyan Szabó család-szerűséget, amiben az ember benne él. Én különösebben nem szeretem, ami azt illeti, a Szabó családot, de az emberek többségét érdekli, hogy mi lesz, hogyan? Engem az érdekel, hogy mikor lesz vége. A többieket az érdekli, hogy merre fog bonyolódni. Ilyen színházakba állítom, hogy eljárnak az emberek. Állítom, és talán még jól is érzik magukat. Ezek már közelebb vannak a dolgozókhoz. A fizikai dolgozókhoz. Az a probléma akkor, hogy nem olyan darabokat adnak a színházak, ami közel van a dolgozók életéhez? — Nem. Mindent megtalálhat itt. Minden rétegnek. Én most csak azt mondtam, hogy ha nekem azt mondják, hogy menjek az operába, akkor miért menjek az operába, mikor nekem a József Attila tetszik, vagy a Komlós-színház. Én utoljára pl. moziba tudja mikor voltam? Mikor — nagyon érdekes téma volt — az Algíri csata ment. Volt egy másfél-két éve talán. Talán még több is. Mondom, megnézem, érdekel maga a történelem. Tehát az, hogy Algírból hogy vonultak ki a francia ejtőernyősök. Dessant csapatok. Ez engem spéciéi érdekelt. A szabadidejét mivel tölti el? — Roppant egyszerű válasz. Egy szóval: pihenéssel. Ez mit jelent? — Azt jelenti, hogy ha esetleg csárdái mulatozás, vagy piano mulatozás után hazamegy az ember, megvacsorázik, elolvassa a napi sajtót, tájékozódik a hírekről, meghallgatja a rádiót és szép csöndes piano zeneszó mellett elalszik. A legnagyobb idegnyugtató számomra a zene. Most ellentétben vagyok magammal, meg az előbb mondottakkal.Nem az opera, mert az operát nem szeretem, csak akkor hogyha már alszom. De valami kellemes zene — lehet az modern beatzene is —, csak ne legyen nagyon hangos. Bekapcsolom a rádiót, meghallgatom a napi híreket, elolvasom a sajtót, eszem, lefekszem. Általában ez a napi visszatérő eset, esemény. Szombat, vasárnap? — Az egy kicsikét talán bővebb — de azt is pihenéssel töltjük általában. Na- most, szombat este, esetleg egy vendéglőbe elmegyünk, vagy valamerre sétálunk egyet, kitűzött cél nélkül. Nincs megszabva —, ha csak valamelyik gyerek nem jön — hova megyünk. Angol park, vagy Halászbástya, vagy mit tudom én, valahová. De érdekes módon, ha már egy olyan helyi kirándulás — akár a Hár- mashatárhegy, akár a Hárshegy, akár föl, mit tudom én, TV antennához, Vörös Csillag szállóhoz, vagy valahová — az már nekem egy olyan meleg szám, hogy nem igaz. Egyszerűen képtelen vagyok más emberekkel egymás mellett — tömegben —, mert egymás mellett egyébként miért ne? Maximális udvariasság az etikett szabályai szerint, minden a világon, bocsánat, köszönöm. Minden. De egyszerűen képtelen vagyok csapatban menni. Akkor csak kell az a telek. — Olyan érzésem van, hogy a telek majd talán meglesz. De ahhoz, úgy érzem, be kell segíteni valamelyik gyereknek. Vagy mindkettőnek. 143
