Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 1. szám - Galambosi László: A fájdalom kapujában (vers)
GALAMBOS! LÁSZLÓ A fájdalom kapujában A napi sajtó híreire Fölkelnek baglyot riasztó álmukból a fák, a holdfény kikötőjében hullámzó asszonyok. Hallgatják a kardok közt éneklő siratót. Várnak a vaskampós, csigolya-csavarú oszlopok. Fehérben lépked a rab. Tövises tömeg bolydul feketén. Vérfolt vonaglik az ítélet szennyesén. Üstökös-koponya lángol. A félelem a bujdosók csöndjéhez pártol. A megöltek csontjából palotát faragnak az élők. Sokasodnak a választottak. Lopakodnak a merénylők. Miért gyalázzák a hányatott bölcsőt, a zúzottan füstölgő földet? Meddig dicsőülnek a feszítő-mancsú magasodok? Hová zuhannak a meggyötörtek? Ne ölje rontás az ágat. A rozmaring-palástú csikó szirom-tej úton vágtat, ha pendül az ég, a sugár-pántlikás lakodalom. Botorkáljon arany-csizmájú bárány a tulipánlevelekkel-kerített hegyoldalon. Fűzzön gyémánt-mogyorót, ünneplő csöngettyűt körme közé a mókus. Dajkáljon a szivárványt siklató birodalom! Ne koronázzon bennünket irgalmatlan országolókká a fájdalom. A gyermekkor galambdúcain gyögyhangú szárnyalás csapongjon. Hálálkodjon a kamilla-pörgettyűs szérű, munkálkodjon az asztag-szaporító hatalom. Csak a pólya, a röptető pendely, a guzsaly-zsongásban billegő libák. Soha a csápoló hadak, a fojtogató ármádiák. Csak a rózsa, a tárulkozó türelem, a napsárga bíztatás. Soha a tűz-dúlta mag, a vasderes pusztulás. Csak a tető, a játszó simogatás, a madarat is gyászoló lélek. Soha a korbács, a bitó, a kristállyá dermedt véredények. 4
