Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 2. szám - Oláh János: Visszatérés (regény)
Eltűnik. A sáros zubbony, a szivárgó vér vele. Csak nézem a disznóól most már félelmetesen fekete és üres ajtaját. Nyitva van, a magára hagyott lendület lengeti. Folyik belőle a kimeríthetetlen csönd. Űjra sokan vannak. Nagyapám, nagyanyám, apám, anyám, keresztanyám, talán még idegenek is. Nem az nem lehet. Mozgás. Igyekvés. Megfeszülnek. Suttogva káromkodnak. Most anyám és keresztanyám is ide hajol. Nehezen megy, de kivonszoljuk az udvarra a sártól, az ürüléktől síkos testet. Nagyapám beleszúrja a kést. Mintha eleven szervezet lökné elő, zuhogva tódul a sebből a vér. Űjra lihegve vonszoljuk tovább a most még tehetetlenebb állatot végig a göröngyös, fagyott udvaron a lassan megvilágosodó ég alatt az istálló felé. Be az ajtón. Ott már áll a teknő, a forró víz, hogy megkopasszuk. Csobogás. A meleg párával ölelkezve új erőre kap a test amúgy már ismerős bűze. Undorodom, és mély csalódást érzek. Minden résből a viszolygás tör elő. Csaknem sírni kezdek. Kilépek. Keresztanyám az udvaron járkál föl és alá az ajtó előtt, hogy elterelje a figyelmet. Még mindig hajnal van. Micsoda végtelen hajnal. Néha feltűnik nagyapám és apám, megrakott dézsákkal, lavórokkal rohannak át görnyedten és szuszogva az udvaron az istállótól a házig. Azt, amikor az üres edényekkel osonnak vissza, észre se veszem. Csak amikor megint ropog a nehézkes, imbolygó lépések alatt a jég, zakatol lihegésük. Aztán nem jönnek többet. Mire a hajnal egészen napsütésbe fordul, s fölszikrázik a fény a tócsák jegén, már minden a helyén van. Nagyapám és apám pálinkaszagúan a konyhában ülnek, és reggeliznek, mintha mi sem történt volna. Csak a fáradtság árkai beszélnek a szemük alatt, ha beszélnek. A leütött disznó darabjai ott vannak szétosztva, füstölésre előkészítve a tegnapiak között. Betűk, képek kavargásában, a Szabad Föld gyűrődő lapjai között a szalonna, a sonka, a kolbász, a hurka, a húsok, zsíros edények. Becsukódik a bőrönd, megemelni se tudom. Apám most drótozza meg a fogantyúját. Hányadszor már! Fölveszi, meglóbálja, egyik kezéből a másikba fogja, látszólag egészen könnyedén, megindul vele, visszatorpan, mint aki meggondolta magát visszateszi oda, ahonnan elvette. Eltűnik a házban. Anyám jön elő. Valaki a kezemet fogja Nagyanyám pikkelyes, száraz tenyérbőre. Megint megjelenik apám. Űjra, és most már útra készen megismétlődik minden. Megyünk. A kéz elenged. Búcsú. Csókok, integetés. Hárman, és csaknem futva most már az állomásig: elől apám, aztán anyám, és végül én. A vonat. Itt bevárnak, s engem tuszkolnak előre. Mászom fölfelé a meredek lépcsőn. Fönn se vagyok még egészen, anyám mellettem áll, apám az alsó lépcsőn birkózik a bőrönddel, elindul a szerelvény. A zötyögő fülke. Apám föllódítja a bőröndöt a csomagtartóba, nyögnek a drótok a súly alatt, megroppan a csomagtartó hálója, apám meg a foga között szűri a szisze- gést, a káromkodást. Hátra dőlünk, és hagyjuk, hadd rázzon a vonat. Én ülök az ablaknál, és kinézek az elforgó vidékre. Apám elvékonyult szemhéja a szemgolyóra tapad, mintha sose akarna fölnyílni többet. Anyámé nehezebb, gyakran le-lecsukódik, de éberebben is rebben föl. A legkisebb neszre összerezzennek még álmukban is, ha ajtó csapódik a folyosón, ha lépések közelednek. Rám is átragad az izgalom, bár nem látom át a helyzetet. Alom és éberség kettős vonzásában lebegek. Ösztönöm az alvás felé vonz, akaratom az éberségbe kapaszkodik kétségbeesetten. Puha köd von be mindent, az érzékek már-már teljesen a tejfehér ringásba feledkeznek, s ekkor hirtelen valami vétlen zaj, villanás, rándulás nyomán olyan élesen szöknek elő a tárgyak ebből az elalvó semmiből, ahogyan még soha semmi megvilágítás, semmilyen helyzet nem mutatta őket. Hirtelen közelségük szinte megsebez. Ha enyhülnek is lassan az ingerek, elindultak a visszafelé vezető úton, a régi nyugodtság jó időre oda, s 112
