Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 1. szám - GYERMEK- ÉS IFJÚSÁGI IRODALOM - Cs. Nagy István: Mészöly Miklós gyermekkönyvei

A torony meséje rokona a Hovámésznek: „a fűszálnál nagyobb, fánál meg kisebb törpe” megirigyelte a fák „kilátását”. A vakondokot kielégítette a lenti gyökérerdő „látványa”, a sok „görcs és bog”. A törpe azonban tornyot rakatott a méz reményében elszegődő medvékkel. A medvenép sziklából tornyot emelt. A törpe maga vágott rá ablakot. „De hiába meregette a szemét”, csak egy darabot látott folyókból és hegyekből. Apróka lett az ablak: pontosan akkora, mint ő maga. íme, a filozofikus feladvány gyermeki elméknek. A kilátó nem elég a kilátáshoz, kilátó ember is kell hozzá. S mintha a kilátó magassága is veszítene tekintélyéből, mintha erőltetett lenne a magasság hajszolása, ha kicsi a „toronyablak” a világ áttekintéséhez. Ez a kis „Solness” nem zuhan le a saját tornyáról, hiszen nem a nagyság lehetetlen megismétléséről van szó, hanem a változatlan törpeségről. Megint egy jelentéstöbblet, amely már nem is gyermeki befogadásra vár.

A Csengős bárány: variáció az ezópuszi fabulára. A farkas nem szenvedhette a csengős bárányt, csengettyűstül szétszaggatta, és a martalékot elásta. Azonban csengettyűvirág nőtt ki azon a helyen. Most már a farkaskölykök csak csengettyűszóra tudtak aludni. Az öreg farkas édes kölykeit is fölfalta. Azóta kiverten bódorog a fogatlan ordas, az édeseit keresi, és bárányok etetik. Ez bizony alapos változás a fabula hajdani farkaserkölcsű világában. Hiszen ez a farkas a bárányok kegyéből él! Ez már a lessingi antifabulán is túlmutat (ott még csak provokative kérdi a bárány: „Nem zavartam föl a vizedet?”).

Az Este meséi a legpróbálobbak, legtalányosabbak. A szilvakék zenészek elpilledtek, az öreg Vak Fördősé a szó. A hallgatóságból kidőltek a gyermekek, az „apródesztendősök”. Olyan mesezónába érkezünk, ahol többet tapasztalt a mesélő, értőbb a közönség.

A Gyigyimóka megrázó és csüggesztő történet. Inkább novella, rendkívüli fontosságú, szimbólumszerű mesemozzanatokkal. A félnótás és egészen részeges éjjeli bakter Gyigyimóka fiáról, fiának „jól éneklő tengelicéjéről”, mindkettőjük sorsának valószínűtlen végéről. Ennek a folytathatatlanságnak fájdalma és felelőssége felesel a baktervilág kótyagos illúzióival. A kürtőn fölszálló, felhővé bodorult tengelice és a Gyigyimóka szívét átszelő felhő-suhintás a szétfoszlott szépség szimbóluma. Énekes madár a kocsmai máglyán. Ez már olyan súlyos veretű mese, amelyben a jelentés a szokásosnál nagyobb mértékben eltérül a cselekmény síkjától. Szimbolikus látomásban dereng föl.

A Hét torony kedvence sem hagyományos királymese. A „jószándékú” király túlságosan nagy árat fizettetett a királyné boldogságáért: a véres hússal etetett kutyát, a még hatalmasabb erdő-hódítást és végül az elejtett tizenkét ágbogú agancsost. Ettől már gyémántfényű, ólomnehéz gyöngyöt sírt a királyné, s férjét azzal ajándékozta meg a királyi születésnapon. Csak egy kérdés marad: boldog-e a királyi pár? Itt megint „jelképek erdején visz át az út” a túlbuzgó hódolat és áldozat embertelen „boldogságának” értelméig, a királyok boldogságtanáig.

Annál emberibb a Miért nincsen szárnyad? című mese: a nyomorék fiú és a szárnyatlan madár meghatóan boldog története. Ugyancsak sajátos boldogságkereső a Virágok beszélgetése, a „zenebonás, széllelbélelt” férfi „bogárkeresése”: a káprázat példázata.

A Kitrikoty-mese a kötetzáró, méltó történelemfilozófiai kicsengéssel. Igazi összegező. Ez már az egész közösség boldogság-feltételeit kutatja. A Király— Bakó—Fuvolás triumvirátus világrendje (a Bakó őrizte a Királyt, az meg hallgatta a Fuvolást) az igazságtalan társadalomnak, zsarnoki hatalmak való95