Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 1. szám - GYERMEK- ÉS IFJÚSÁGI IRODALOM - Cs. Nagy István: Mészöly Miklós gyermekkönyvei
mójuk közös emlékműve az az „évelő érzelem”, amely harminc év múlva is kihajt, és találkozóra késztet. De mondhattak volna negyven évet is — fűzi hozzá a narrátor író, és hisz neki az olvasó. Mészöly gyűjteményes meséskönyve Az elvarázsolt tűzoltózenekar (Móra Kiadó, 1965). A Hétalvó puttonyocska és a Hiú Cserép-királykisasszony című kisebb köteteit követte ez az összefoglaló válogatás. Mészöly mesetechnikájában költői egységet alkot a folklór és a klasszikus irodalmi hagyomány a modern stílű, egyéni poétikájú mesetörekvésekkel. Az eredmény egy lírailag hangolt, sajátos fénytörésű autonóm mesevilág. A tűzoltózenekaros kerettörténet hármas tagolása (reggel, délben, este) mintha az emberélet három fejezetét példázná, egyre bölcsebbre fogva a mesehangot is. A három napszak mesehelyzete a filo- zófikum elmélyítését is jelenti. A „nem és mesélek” és „az elvarázsolt tűzoltózenekar muzsikál” felhívás líraiságot fokoz és objektív távolságot is teremt egyszerre: megnöveli az emlékes „levelesszínt”, a mese égboltját lombozza az olvasó fölé. A Reggel legaktívabb muzsikusa a dobos, a cintányéros és a pufók bom- bardonos. Ök szólaltatják meg a még föltétlenül gyermekhangú meséket. Az első A pipiske és a fűszál. Az oldalnyi szöveg máris remeklés. A fűszál-kihúzással erőlködő pipiske „hátrahömbölödött”. Kész volt a magyarázata: „Én is így akartam!” Mint Karinthy káplárjának, aki céloz, lő, nem talál, aztán „így lősz te!” az érve. Ez a „savanyú-a-szőlős” dolgok-mögé-látás állandó humoros vagy ironikus kísérője a Mészöly-meséknek. Már az ilyen pipiske-féle elemi történet is megtelik a vonatkozások, valóságsíkok, más-jelentések feszültségével. S természetesen a kibontakozásra kész tanulságokéval. A didaktikusság, a morális töltet azonban mindig megfontoltan a mese mélyén rejtezik, nem tolakszik elő külön formulaként. Az állatok beszélgetése című története régi leleményt mesé- sít (Herman Ottó: A madár szava értelmezve, Szabó Lőrinc: Falusi hangverseny), sok betétverssel, kavargó életképpé komponálva a mozzanatokat. A Tréfás mesét is az ismert hazudós mesékből szökkenti elő, iramos és dallamos gondolatritmusokkal. A Mese a vörösbegyről meg a két harkályról: a meg- osztva-uralkodó, nevető harmadik diadala (a taktikus kis vörösbegy összeugratja a pákosztos-hatalrnaskodó harkályokat). A rossz szomszédság, szerencsétlen szövetség, terméketlen barátság ikermeséinek közös vonása a hős-atyafiak rövidlátó együgyüsége, oktondi-okoskodó körülményessége. A Csicsóka-Pityóka-pár nyakán marad a portéka. Emidé és Amoda barátsága is balul üt ki a házépítésben, a birkapásztorkodásban és az asszonyszerző farsangi táncban. A vége: ketten kétfelé mentek, egyik „főnek”, másik „lenek” futott. Emidé és Amoda ugyan az együttműködés két szerencsétlen flótása, de ahogy beszélnek, az a szemléletesség példatára. „A madár se búcsúban veszi a fészkét”, „Olyan buta vagy, mint a korpa a zsákban”, „Te meg olyan ügyetlen, mint a szög az ablakfában” — hangzik föl itt is, ott is a szólás-értékű fordulat. Persze a mesemondó sem adja alább: együtt csetlettek a világba, csücskös maradék, házat rittyenteni, még pírja sem volt a napnak, a földön gyurmolták egymást, csámpázott — hangzanak a narratív szövegrészek, így aztán „nem marad se híja, se föle” a pontos elképzeltetésnek. A nyelv érzéki élénksége minden pillanatban ébren tartja az olvasót, figyelmezni kell. A mesemondói lélegzésritmus dallamlökéseit érezzük a mondatok szólam-tagolásán: „Ha azt kiáltom: ide kezem, ne oda, hátra van még a java! — suhintasz előre, suhintasz hátra, ameddig csak bírod szusszal!” Az élőbeszéd hullámverése ez. Mintha nemcsak a népi, hanem az anderseni élőszó-varázsra is ügyelne 93
