Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)

1976 / 1. szám - TANULMÁNY - Gutter József: A korszerű szocialista műveltség struktúrájáról

fejlődés úgy megy végbe, hogy az új vívmányok és eredmények nem érvénytelenítik a régit, hanem esetleg új fénybe helyezik, felragyogtatják, klasszikussá változtatják”13 — írja Poszler György.

Szemben a természet- és társadalomtudományok egyes tételeivel a nagy művészeti alkotások sohasem évülnek el, ezért a korszerű műveltségnek azt a stabil állományát alkotják, amelyeket nem kezd ki az idő.

A tudomány élvonalba kerülése, a különböző tevékenységformák racionális optimalizálása a műveltségben, s a személyiség struktúrájában is az intellektuális, racionális elemeket tolta előtérbe, ami veszélyezteti a műveltség érzelmi és értelmi világának egyensúlyát. „Büszkék vagyunk rá — írja az egyik tanár —, ha arra tudjuk késztetni tanulóinkat, hogy a felhőkben az az elektromosság helyét lássák. De lehetetlen nem sajnálnunk, ha az ennek megismerése felé vezető úton elvesztik azt a képességüket, hogy kék tengeren úszó szép vitorléshajókat is lássanak bennük.”14 Ez a sajnálkozás nagyon is indokolt, mert az ember a valóság tágabb megismerésében és átalakításában, egyszóval átalakításában az érzéseivel és érzelmeivel, a fantáziájával is részt vesz. A művészet viszont — a megjelenítési eszközei révén — az embernek éppen ezt az oldalát erősíti, érzelemvilágát gazdagítja.

Nemcsak a racionalizmus egyoldalúságát ellensúlyozza, hanem az ember munkamegosztásból, a mind jobban differenciálódó specializálódásból fakadó felparcellázottságát is, és hozzásegíti ahhoz, hogy a részekre irányultsága mellett kiemelkedhessen a mindennapokból és beláthassa az egészet. A művészettel való érintkezés, a nagy alkotások befogadása lehetővé teszi az egyén számára, hogy a világtörténelem és kora szintjén éljen, mert az elmúlt korok eseményei, sorsproblémái, emberi lehetőségei annak győzelmeivel, konfliktusaival és kudarcaival együtt a reprezentatív művekből „visszaolvashatók” és minden műélvező újraélheti. A kortárs művészet biztosítja számunkra a történelmi jelenlétet, sűrítve élhetjük át benne mindazt, amit eddig csináltunk, hol tartunk most, s merre fordul jövőnk.

A művészet ugyanakkor önismeretet is ad, önvizsgálatra kényszerít, tisztítja érzéseinket és gondolatainkat, formálja életmódunkat és gazdagítja azt. Ennélfogva a legkiemelkedőbb művészeti-irodalmi alkotások ismerete a korszerűnek tekintett műveltségnek szintén konstitutív részét képezi, s az esztétikai nevelés éppoly fontos, mint a nevelés bármely más területe — bár iskoláinknak ez ma még az egyik leggyengébb pontja. *■’

Az a tény tehát, hogy a szellemi értékek között megnövekedett a tudomány fajsúlya, nem jelenti azt, hogy a művészet elveszíti megismerő, nevelő funkcióját s legfeljebb csak szórakoztató eszközként marad meg. átadva helyét a természettudományos ismereteknek, a szociológiának, általában a tudományos szempontoknak. Hiszen az emberek egymás iránti részvéte, önfeláldozása, tapintatossága és figyelmessége, a finom modor, az egyén emocionális gazdagsága, erkölcsi orientációja, a szerelem, a barátság, a jóság, a fantázia stb. sohasem alapulhat sem a halmazelméleten, sem az optimális számításokon. Egyáltalán eltűnhet-e bármikor is az értelem és az érzelem között oly gyakran felbukkanó konfliktus? Ha ez így volna — akkor a művészet és a tudomány, az érzelem és az értelem, az ún. humán- és reálműveltség közötti viszony problémája önmagától is megoldódna.

A művészeti nevelés elhanyagolása nemcsak az érzelmi életünket tenné sivárabbá, hanem a sokoldalúan és harmonikusan képzett embereszményünknek is ellentmondana. A sokoldalú műveltséget és az ember harmonikus fejlő73