Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)

1976 / 5-6. szám - SZEMLE - Sándor István: Pável Ágoston tanulmánykötetének margójára

dácih műve is „végzetes világválságokban az emberiség lelkiismeretének kiáltó szava, tiltakozás az aljas ösztönök mindent megsemmisítő őrjöngése ellen.”

%y jutunk el a kötet negyedik, záró részéhez, amelynek címe: „A vasi grá- nioorn,” Közművelődési kérdésekről, felaidatofcról szól az ideifűzött dolgozatok, cikkek, előadások sorozata, amint azok Füveiben szorosan a megye viszonyaiból adódóan tudatosultak. Ne ítéljünk elhamarkodva, pusztán azért mivel ezek az írások egy más korinak más gazdasági-társadalmi összefüggéseit tükrözik. Igaz, történeti dokumentumok is, képei a város, s résziben a megye művelődési viszonyainak, helyismereti adatékeik. Tévednénk azonban, ha napi művelődési gondainkkal vesződve szó nélkül mennénk el az előttünk járók tiszteletet követelő erőfeszítései mellett, mintha meg nem történtek volna. A közművelődés fegyvereivel végül is nemzedékről nemzedékre kell környezetünket megostromolni. A fagyverforgaitás mesterségét pedig ugyan kitől tanullhatnók, ha azoktól nem, akik a szellemi élet csataterének hősei voltak, akár a vezérkar stratégái, akár a fronton harcoló közkatonák. Hói helyezzük el negyedszázados közművelődési csatározásnak egységei közt Pável Alakját? Ügy vélem .bárhol és mindenütt, mert bármi történt, szinte mindenhez köze volt. Nem egymagában küzdött, voltak megértő alkalmi fegyvertársai is; mint írja, „többnyire idealizmusból élő kis emberek, vakációzó diákok és érettségizett volt tanítványaim, akiket az iskolában akárhányszor gorombán megszidtam, intőkkel megkeserítettem, akiknek már semmi közük sem volt az iskolához, s kik mégis elém álltak egy szép napom, s fiatal 'lelkesedésük hevével, könyv- és kul’túraszeretetiük egész nemességével izzadbak-fagyoskodták velem és mellettem kánikulában, könnyező őszidőkön és fagyos novemberben”. Ám á lelkes és kitartó munkatársak szánna véges.

Így a könyvtár, a Vasvármegyei Múzeum, a Múzeum Baráti Kör, a Vasi Szemle s a mindezekkel járó levelezés, tárgyalás, kálincselés és kéregetés nem történhet a lehamgoltságág kimerítő erőfeszítések nélkül1. Pável erején felül cselekszik, nem is fojthatja el keserű pillanatainak emlékét. „Hányszor roskadtaim össze testileg-lelkileg, hányszor hanyatlottak alá reménytelenül karjaim a könyvespolcok vasoszlopaá között, hányszor fájt végig lelikemerí a költő kínlódó reflexiója: »Mennyi sok kárvolt fiatal erőt unt álmodozással titokba hordtam meredt karjaitokba«”. A kép teljességéhez tartozik, hogy mindezt hivatali teendőin túl, mierő ügyszeretetből, mai szóval társadalmi munkában végzi Pável; sőt annak tudatában, olvassuk', hogy, „lesznek kicsinyes gáncsoskodók, kákán csomót keresők, szőrszálhasogatóik, kávéházi fotelkritikusok, kik fölényes napóleoni mosollyal intézik el a más munkájának verítékét”. A lírai sorok ,,:a kultűregyesület könyvtárának címjegyzéke elé” íródnak, az állomány csoportosítását ismertető szakszerű lapok után. Eredeti címűk: „Rövid számadó írás.” A .számadáshoz, íme, ez is hozzátartozik; amint hagy a jövő számadásaiban is mindenkor maradni fog rovat a hasonló (keserű tételekre.

A kötet e záró részében kiemelkedően fontos az „Irodalomtanítás céljáról” c. itt először közölt előadás. Éppen irodMompedagógiánk mai megbolygatott állapotában valóban időszerű számotvetni azzal, mint volna elkerülhető a Pável-körülírta kórkép: „a tanuló az érettségi után elfordul a könyvtől, mert az a kínzókiamrában töltött évek fanyar, verejtékes emlékeit idézi fel lelkében”. Ne feledjük, aki e sorokait írta, nemcsak a magyar tanár felelősségét érzi át, de mint költő, a költészet, s a benne rejlő nemes értékek elsikkadásától is fél. Pável maga nemzedékeket vezet el — ismét könyvünket idézzük — „a tiszta forrásvíz varázsitalához üdítő, lelkendező, hosszú kortyokra”, s tanítója és ins553