Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 5-6. szám - MŰELEMZÉS - Pomogáts Béla: A magyar vidék regénye
hoz, s akár megváltoztatni készülnek a társadalmat, akiár elszigetelik magukat tőle, mindenképpen ia tragikus (hős magányában kell osztozniuk. Hasonló anyagból épült fel Égető Eszter is: a „nagyság”, a szomorúság, az igényesség ugyanaz, mint elődeinél, sorsa mégis mást pédáz, miás tanulságot és írói szándékot közvetít. Boda Zoltán, Kurátor Zsófi és Kárász Nelli sorsa végzetes elidegenedésben teljesedik be, bukásaik egyre ridegebb magányba dermesztők őket, — Égető Eszter „szenvedélye” ellenkezőleg a belátás, a türelem a világ iránt, la mindig megújuló remény a családban, a közösségben, a bukásaiból is egyre feltámadó asszonya jóindulat. „Eszter legszembetűnőbb tulajdonsága, hogy a körötte támadt életfolton valami édenkertfélét próbál 'teremteni. Akár- hová vetődik, elhagyott faluba, csillogó megyei városba, a maga elmaradt szülőhelyére, rokonok vagy véletlen köré vetődött emberek közé, ő mint a pók., rögtön veti a ibelátás, a segítség, a 'szorgalom szálait, hogy az élet törvényeit követő, szép kas közösséget alakítson belőlük” — mutatja 'be maga az író a regény hősnőjét. Eszter egy modern, isten és vallás nélküli mitológia „szentje”, aki türelmiével és szeretetével mindig környezetét igyekszik melegíteni. Apját és nagyapját békítené össze, férje köré építene paradicsomot, fiaiban keresi azt a közösséget, melyet szívének melegével tarthat egybe, — az övéi, a „férfiak őrültsége” azonban minidig lerombolja épülő terveit. A közösséget, melyet mindig formálni, segíteni és melegíteni vágyott, végül is egy „nagyobb családban”: a körötte élő emberekben találja meg: „a nagy szélvihar azonban mintha összekeverte volna benne a családot s az emberiséget. Pókösztöne nem nézte már, hogy miből sző; a legdrágább, persze, a család, de ha széthányódtak, iaz ember nem mondhat ja: én most már csak várom őket, hanem, akiket a szorultság odavet, azokat fogadja el családtagul”. Miként az író egy másik tisztalellkű hősnője, a Nagy család Katája is. A „nagy család” felé tárulkozó szeretet s a regény befejezése: Eszter az „új világnak” neveli fel 'unokáját, arról vall, hogy Égető Eszter az emberek közösségében találta meg azt a közeget, mely szívének melegét, szándékainak jóindulatát nemcsak befogadja, hanem egyszersmind vissza is sugározza. Ezzel a nagyobb közösséggel kerül kapcsolatba a regény utolsó fejezeteiben, s e köl- 1 csönös vonzásban válik példává: egyénisége és sorsa az építő emberség, a türelmes jóindulat „modelljét” teremti meg. Alakja mintegy társadalmi méretekben is követésre méltó elvvé magasodik, olyan elvvé, amelyről Németh László a Nagy család bemutatása alkalmából így nyilatkozott: „Közösségek összetartásához emberek szíve-vére kell, egy-egy beépített Kőműves Kelemenné.” Ilyen Kőműves Kelemenné Égető Eszter is: saját életét építi be kötőanyagul a család, a közösség épületébe. Égető Eszter az író korábbi hősnőinek 'sorába tartozik, alakján, életén és sorsán keresztül éppúgy a Ihlazai valóság egy darabjára pillanthatunk, mint Kurátor Zsófi vagy Kárász Nelli történetében. A valóság, a láthatár, amire a regény ablakot nyit, azonban nagyot tágult a három 'alkotás folyamán: a Gyász a dunántúli falu életét, az Iszony a dunántúli középosztályt ismertette meg, az Égető Eszter viszont már a közelmúlt Magyarországát. Németh László regénye a százsad első felének hazai viszonyairól iád részletes, elmélyült és igazságos elemzést. Eszter családjában és környezetében ott lüktetnek a közelmúlt magyar társadalmának problémái, megtalálhatók jellegzetes képviselői. Egy egész világ elásott s gyakran ma is eleven tenyészete ragadja meg az olvasó figyelmét. A nagyapa, aki telkes jobbágyok utódjaként lett óvatos és céltalan vagyonszerző, 508