Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 5-6. szám - TANULMÁNY - Rónay László: Kosztolányi Ady-pamfletje és következményei
gyelmezteti: ne lázadozzék, hanem teljesítse azt, amire küldték. S hogy Kosztolányi szívében is megfogalmazódott e kétség, azt jól bizonyítja az Ordítás az erdőben (1929), melyben korántsem egyetemes szinten, inkább privatizáló értelmezésben, de hitelesen fogalmazza meg a humanista művész természetes bizonytalanságát, belső válságát: Uram, irgalmazz! Add nekem kegyed! Elmúlt megint egy év a régi csendben! De most fölordítok 'egyszerre! Negyven! Eszembe jut minden! Hová megyek? Hová viszel? Tán -pihenek egyet? E kőre itt! Hagyj kicsit megpihennem! Vagy mint a vásott gyermek bőgni: nem! nem! Nem akarom! De hogy? De mit tegyek? Én mentem eddig, nem gondolva, merre. beléfogódzva atyai kezedbe, de most velőm és vérem összefagy. Amint vezetsz itt e homályos -erdőn és nem látlak, én, Alkotóm! Terem-tőm! Én Rombolóm! Félék vel-ed! Ki vagy? Ezekben a hetekben, hónapokban valóban megingott egyensúlya, s nem is tagadta: nagyon fájtak az ellene indított támadások. „-Készséggel elismerem, hogy levertek — mondja egy interjúban az év végén. Minden bátor vélemény minden forradalom sorsa az, hogy leverjék.” De a vereség sokkal jobban megviselte, mint a külvilág számára láttatni engedi. Évekig hordja magában a tőrt, melyet tulajdonképpen maga szúrt oda. Kételkedni kezd ismét a művészi hivatás értelmében, s újra megzendíti a már meghaladottnak hitt képet, a clown-téma egyik változatát: Olyan ma a költő, mint a falu bolondja, aki magában énekelget, és jár és hadonáz és rázza a fejét és felesel a -szelekkel. Nincs senki barátja, csak az emlék, csak az utcai fák, csak a varjak, s köszönti a holdat a temetőn túl, ezt a betegarcú vézna zsiványt. Hallgatja ő a szegények, az árvák hosszú, ugató zokogását, kik egy deszkapalánkra -borulva okádják -a könnyét, a sóhajt, köpik a kint. Hallgatja a csöndet is és a kutyákat, kik elmebajosok módjára alusznak, riadnak az ólban, és kiszaladnak^ marják a semmit, a híg levegőt. Látja a -bénházak ragyogását, sárga örömben az -ablakokat fönn, hol mint valami mennyei tűzvész lángolni látszik a szeretet. Ügy vágyik a szíve, hogy odafusson, úgy vágyik a szíve, hogy leboruljon, nyugtot találjon, terített asztalt, k-álybaderengést, jó szavakat. De tudja, hogy itten nincsen ilyesmi, előre tudja azt. -ami-t ismer, és xmja a szót, amit hallani fog majd, mindazt, -ami van, előre un. (Izgatott séták) A magyar irodalmi közvélemény sem tudott napirendre térni az Ady-revízió fölött, ivekig emlegették. Lengyel Menyhért egyik 1936-os levele tanúsága sze490
