Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)

1976 / 5-6. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Kádár Péter: A vállalat lánya

nem őket. Hogy őszinte legyek, nem mindenkivel tudna (beszélni. Ehhez a mun­kához semmiféle képesítés nem. kell. Nincs szak másítva, — így mondják. Való­színűleg panaszkodnak majd, hogy ők azt •hitték ipart tanulhatnák. Lehet, hogy a munkaiügy elfelejtette (beleírni a hirdetésbe, hogy (betanított munka van és slussz. Lehet. De aki akar, az most tanulhat, járhat iskoláiba, mi mindien támo­gatást megadunk. Hívok olyan lányt is, aki már középiskolás”. ,.Elnézést kérek igazgató elvtárs (vajon miért kezdjük így a mondatot, amikor tudjuk, hogy a másaiknak nem fog tetszeni?) elnézést kérek, de én is tudom, hogy mit fognák mondani. Azt, hogy köszönik a kérdést, nagyon jól érzik magukat, el vannak ragadtatva, elégedettek, innen akarnak nyugdíjba menni és hasonlókat. Ne értse félre!” „Kérem, nálunk demokrácia van és ez nem csak szólás. A jelenlétem biztos, hogy nem zavarná a munkásokat, régen beadtam volna a lemondásom, ha nem (bíznának bennem. De ha úgy gondolja, átmegyek a főkönyvelőhöz -és rendelkezésére bocsátom az irodámat.” „Szó sem lehet róla!” — majdnem haj­longok az udvariasságtól — „de akkor lesz igazi gyári riport ebből, ha nem csak hallóik, hanem látok ás,!” (Huhh! Ügyes volt, ugye?) * „Remélem nem arról van szó, hogy valaki panaszos levelet írt és most minden­áron a rosszat keresi? Akkor inkább azt ajánlom, hogy beszéljük meg őszintén a dolgot. Nem kell mindenből újságcikket írni! A legtöbb hiha anélkül is kijavít­ható. Sőt, tovább megyek! A legtöbb hiba csak mű-botrányok, indulatok felkor- bácsolása nélkül oldható meg... Hiszen értjük mi egymást!” „Semmi, de semmi haragot nem érzek a gyárral szemben, senki sem (béreit fél. Ha úgy tetszik, hát véletlenül tévedtem ide. Mert látni akartam, hogyan dolgoznak egy leányvál­lalatnál. Hogyan él egy nagy vállalat vidéki szegény lánya? Hogyan érzik ma­gukat itt az emberek?” „Szegény lány... haha!... -Most készülünk egy kétszáz milliós fejlesztésre. No, akkor viszontlátásra! Ha végigjárta az üzemieket, nézzen vissza! A sofőrünk szívesen beviszi a városba! Ne gyalogoljon négy kilométert, ha nem muszáj! Várjon, azonnal kap egy kísérőt! Nehogy azt higyje, bizalmat­lanság. Benne van a szabályzatban, enélkül idegen nem léphet a gyár területére!” * Lenn vagyok újra, most a haj- és bonotvaszeszek meghitt társaságában. Egy félreeső szegletiben kismamák dolgoznak, csendben, lassan. Kismamaszalag is van, annak, aki igényli. Kevesebb pénzért természetesen, ezért sokan nem kér­nek belőle. Kedvesek a kismamák, az anyaság öröme ott ül az arcukon, és a mosoly kiszélesedik amikor szinte kórusban mondják: „Hogy ide? Vissza? Ho­gyan képzeli? Dehogy jövök vissza, örülök, hogy megvan az egy év munkavi­szonyom a gyermekgondozási segélyhez!” Űgy-úgy. „Mi keressük meg az 5 pén­züket” — sziszegi kísérőm, aki teljesítménybérben dolgozik az oldószer üzem­ben. „Ezek kismamák.” „No és, akkor menjenek haza!” „Ha maga vár gyere­ket, akkor ás így gondolja majd?” „Nem tudom, csak azt látom, hogy nevetgél­nek, könnyen vannak, mi meg a tízórainkat is alig tudjuk befalni.” Erre nincs szavam. Szerencsére elnyomja a rossz érzést egy új látomás, a következő üzem­ben. * 464

Next

/
Oldalképek
Tartalom