Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 5-6. szám - Várhelyi József: A példa nem megoldható
VÁRHELYI JÓZSEF A példa nem megoldható — Az iskolát kérdi? Ha átmegy a hídon, forduljon jobbra az italbolt előtt. Ott van. — A vizenyős szemű öregember még hosszan néz utánam a rozzant kerítés mögül. Nekilódulok az utcának. Az italbolt előtt vontató dohog. A pótkocsiján három izzadt hátú ember állva nyiafcalja a sört. Borostás állukon végigcsorog a habos lé,.poros alsókarjukkal magtörhk a szájukat, mielőtt továbbadják az üveget. Barátságosan visszaköszönnek, már éppen kérdeznék, amikor megpillantom a jói ismert ovális táblát a közeli ház Halán. Az iskola tulajdonképpen egy jókora parasztház. Az udvarát ugyan már évtizedek óta keményre tapadták a nemzedékek apró topogód, de azért a szomszéd porta foghíjas kerítésén át-á'tjárnak a tyúkok némi tudományos kapirgá- lásra. Az istálló felől áitalúszó trágyaillat is úgy lengi körül az iskolává nemesedett parasztházat, mintha a közönséges sorban maradt rokonok üzenete lenne. Az udvar most éppen focipálya. Tíz-tizenlkét srác liheg, rohan, rúg, marakodik egy kétökölny'i, agyonrugdalt labda körül. Szabály nincs, csak gól van, iskola nincs, csak. foci van, tanító néni nincs, csak Gyuriid meg Janosdii és számtan síinas, csak 2:2. Dong a palánk, porzik a föld, porzik a Nap. Egy dudoni homlokú fiúcska nadrágjánál fogva húzza vissza elleni elét, az torkaszakadtából sivalkodik, a keresztbegombolt nadrágtartó egyszerre pattintja el mind a két gombját. Oda se neki! Amott két cigányfekete marokban kék pulcsi nyúlik ijesztően hosszúra, s teljesen érthetetlenül nem a gazdája visít, hanem az, aki húzza. Felfigyelek egy furcsa mozgású fiúcskáira. Nem fut, hanem fél lábon ugrál óriási szökellésekkel, s amikor labdaközelbe ér, egyszerre két lábbal dobban bele. Keskeny arcán lángok lobognak, összeszorított szájjal, néma düh vei harcol. Erőtlen jobb lábán la cipő kis formátlan bunkó. Honnan ez a hallatlan akarás, ez az egész emberré tevő szenvedély, amely ennek a kis embernek az izmait feszíti, s feledteti vele, hogy az örömért kétszerannyit fárad, mint másak? Talán a nehéz sorsú ősök konok kitartása, türelmes dühe űzi, amellyel e sokáig mostoha tájék nehéz földjéből az életet kicsikarták. Hét ágira süt a nap. A lányok az udvar keskeny bejáratánál, az osztályterem nyitott ajtajánál pipiskédnek. A virgoncabbak, két kezüket keresztbe fonva szélsebesen forognák, az intrikusok nyelvöltögetve csatarásznak. A sztárpalánták megnyálazott ujjúkkal kacér frufrukat ügyeskednek egymás homlokára. De már valainennyiük füle a nyitott ajtó felé áül1, mikor szól ki a tanító néni: vége a szünetnek. Lendületes helycserés támadás indul, amikor a lányok sipítani kezdik a parancsot: Befelé! Befelé! Ök maguk már állnak is párba. Mert, ugye, az osztályba csak szépen, rendben illik bevonulni. Így szokták. A fiúk kelletlenül kul423
