Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)

1976 / 5-6. szám - Várhelyi József: A példa nem megoldható

VÁRHELYI JÓZSEF A példa nem megoldható — Az iskolát kérdi? Ha átmegy a hídon, forduljon jobbra az italbolt előtt. Ott van. — A vizenyős szemű öregember még hosszan néz utánam a rozzant ke­rítés mögül. Nekilódulok az utcának. Az italbolt előtt vontató dohog. A pótkocsiján három izzadt hátú ember állva nyiafcalja a sört. Borostás állukon végigcsorog a habos lé,.poros alsókarjukkal magtörhk a szájukat, mielőtt továbbadják az üve­get. Barátságosan visszaköszönnek, már éppen kérdeznék, amikor megpillantom a jói ismert ovális táblát a közeli ház Halán. Az iskola tulajdonképpen egy jókora parasztház. Az udvarát ugyan már évtizedek óta keményre tapadták a nemzedékek apró topogód, de azért a szom­széd porta foghíjas kerítésén át-á'tjárnak a tyúkok némi tudományos kapirgá- lásra. Az istálló felől áitalúszó trágyaillat is úgy lengi körül az iskolává neme­sedett parasztházat, mintha a közönséges sorban maradt rokonok üzenete lenne. Az udvar most éppen focipálya. Tíz-tizenlkét srác liheg, rohan, rúg, mara­kodik egy kétökölny'i, agyonrugdalt labda körül. Szabály nincs, csak gól van, iskola nincs, csak. foci van, tanító néni nincs, csak Gyuriid meg Janosdii és szám­tan síinas, csak 2:2. Dong a palánk, porzik a föld, porzik a Nap. Egy dudoni homlokú fiúcska nadrágjánál fogva húzza vissza elleni elét, az torkaszakadtából sivalkodik, a keresztbegombolt nadrágtartó egyszerre pat­tintja el mind a két gombját. Oda se neki! Amott két cigányfekete marokban kék pulcsi nyúlik ijesztően hosszúra, s teljesen érthetetlenül nem a gazdája visít, hanem az, aki húzza. Felfigyelek egy furcsa mozgású fiúcskáira. Nem fut, hanem fél lábon ugrál óriási szökellésekkel, s amikor labdaközelbe ér, egyszerre két lábbal dobban bele. Keskeny arcán lángok lobognak, összeszorított szájjal, néma düh vei har­col. Erőtlen jobb lábán la cipő kis formátlan bunkó. Honnan ez a hallatlan aka­rás, ez az egész emberré tevő szenvedély, amely ennek a kis embernek az izmait feszíti, s feledteti vele, hogy az örömért kétszerannyit fárad, mint másak? Ta­lán a nehéz sorsú ősök konok kitartása, türelmes dühe űzi, amellyel e sokáig mostoha tájék nehéz földjéből az életet kicsikarták. Hét ágira süt a nap. A lányok az udvar keskeny bejáratánál, az osztályterem nyitott ajtajánál pipiskédnek. A virgoncabbak, két kezüket keresztbe fonva szélsebesen forognák, az intrikusok nyelvöltögetve csatarásznak. A sztárpalánták megnyálazott ujjúk­kal kacér frufrukat ügyeskednek egymás homlokára. De már valainennyiük füle a nyitott ajtó felé áül1, mikor szól ki a tanító néni: vége a szünetnek. Lendületes helycserés támadás indul, amikor a lányok sipítani kezdik a pa­rancsot: Befelé! Befelé! Ök maguk már állnak is párba. Mert, ugye, az osz­tályba csak szépen, rendben illik bevonulni. Így szokták. A fiúk kelletlenül kul­423

Next

/
Oldalképek
Tartalom