Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 5-6. szám - Novák Éva: Búcsú, Részlet egy vallomásból
NOVAK ÉVA Búcsú Akkor tagadtalak meg először, mikor esők zuhogtak szakadatlan, erdők nőttek elém, áthatolhatatlan hegyek, végtelen nagy tavak, és azt mondtam; nem áztatom magam, testem nem sebzem sebesre, nem mászok hegyet, nem mártom hideg vizekbe lábomat. Akkor tagadtalak meg először, mikor arcod színtelen, fakult virágként tűnt elém, leszakított emlékvirágként az idő kérges tenyerén. Akkor tagadtalak meg először, mikor mit adtam visszavettem, mind, mind kisemmiztelek, és könyörtelen néztem, ahogy tested simogatja a hideg. Nincs már bennem szánalom, talán csak annyi, mint az égigérő fa tetején egy madár, maroknyi. Részlet egy vallomásból Most mondom el, hogy csak a sírás, a sírás választ el mindenkitől, mindenkitől, akit csak láttam egy pillanatig is a földön. Nem tudok örülni sem másképp, csak úgy, ha elfojtom nyüszítésemet, ha örülök, hát csak annak, hogy nem hallom ezt a fájdalmas éneket, amit te komponáltál meg bennem, mert végtelen és elnémíthatatlan, mert végtelen és elnémíthatatlan, mint a kín téged hívó sikolya. Járok utánad, mindig utánad szél hahotázik, nap vigyorog elégek szénné, jéggé fagyok, tudom, hogy nem bírom sokáig, nem én leszek a halhatatlan, sem te, sem a másik. Csak ez a sírás marad végtelen és elnémíthatatlan. 423
