Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 5-6. szám - Turóczy László: Jól szabott ruhában
lába. Nehéz volt menni — itt-ott már témáig, oamibig süllyedit néha: (kilbényászJta- kitologatta magát, s újra elmerült. Veszkődött, izzadt; az arcálba időnként ököllel csapkodó hótömeg eggyé olvadva a forró verítékkel csöppenként lehullt, (kis lyukakat 'bökött a határtalannak tetsző fehér halálréteg alattomos gyengeségébe. Kigombolta a bundát, de rögtön meg is bánta, mert a szél, mint valami vitorlát, úgy duzzasztotta-kapta el a vastag prémet — csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudta egyensúlyát megtartani a lány. Hátat fordított a szélnek — ekkor meg nyaka—feje fölé vágta a bolond elem a súlyos anyagot', elővillant, lobogni kezdett a ruha — mintha 'egy darab türkizkék ragyogás viaskodna valami barnásfekete, repül ő-csapkodó óriásamőbával a sarki fergeteg örvényeiben. Végre egy szerencsés fogással-fordulattal visszakerült hátára a megvadult ‘bunda, mikor egyik hóhegy aljában kavicson, vagy keményre fagyott göröngyöm elcsúszott, arccal előre 'belezuhant a hideg pehélydunnáiba. Kegyetlenül fájt a bokája — nehezen, lassan felült, tapogatta a fájó részt. „Talán” — gondolta, és óvatosan felállt, lépni próbált. — Jaj! — sikofltott nagyot, és visszaszotyorodott a hóba. Csak most kezdett félni. Laissan-lasmn hatalmába kerítette, felfokozódott, képtelen arányúvá nőtt az elvészettségérzés a lányban, mikor esetten, segítséget várón körülnézett, s látta az ellene rohanó, tomboló kietlenség erejét — mit ás keres egy vacogó, reszkető emlberosomócska a fagy steril extázisáifaan, mikor őrjöngve, önkívületben erőszakolja mag a Földet, hogy létrejöjjenek egy új istenvilág szörny-alakjai, s velük a megfagyott mozdulatlanság. Forgott, örvénylett a halált megtermékenyítő hómilliiárd, csúfolódott az élő, komikus lányfigurával, áki fájós lábbal, riadtan vonszolta magát — hitte, hogy eljut még valahová, és hitte, hogy érdemes is. Eigy hatalmas, sÚTformájú domb aljián nagyot kanyarodott az út, a bukfencet vető szélben fehér lánglobogású alak nyújtózkodott, terjengett — „csak a hó... csak a hó” ismételgette magának,, míg elbicegett alatta. Rettegése furán elevenedének mutatta a környéket — az utolsó két (kilométeren már két fasor közt futó útra csak egyszer mert nézni; meg volt győződve, hogy legyökerezett csontvázak csikorognak-csattognak a fák helyén, s ha egyszer, égbekapdosó kezeikkel kiszakítják magukat a földből, és harmánaméternyi Ibehemót szikárságiuk kedvük szerint száguldani (kezd — csak egy véres palacsinta marad állatriadt valósága helyén. Véletlenül oldalt pillantott — s mintha rettenetes sikolyával egyidőben elszállt volna (belőle minden erő — megroggyant, kővémeredten nézett. Egy fa törzs aljából öregasszonyaid: (bámult ki hatalmas, kerek szemekkel, vértelen szája fogatlanul tátogott a lány félé. „A Némedi néni” — emelték fel jótékony hatalmak a testére-lelkére nehezedő túlvilágot; s odlasántikált a gubbasztó öregasszony mellé. Félelme eltűnt, csak a fáradtság és fájdalom maradt benne, míg szaggatottan, lihegve kérdezgette. Az anyó a fiától jött, egyedül szállt le a vonatról a kis állomáson, s nem akarta a váróteremben tölteni az éjszakát — nekiindult a hosszú útnak. Ügy érezte, nem bírja tovább, pedig csak negyedórája vonszolódtak a hóban — sehogy sem akart közeledni a falu. Az öregasszony egyik keze a nyakában, a lába fáj, izmai elemyednek — milyen jó volna lefeküdni, lefeküdni, semmire sem gondolni, meghalni... mindegy. Meghalni, mint Csaba, meilékerülni a temetőben — még tetszett is ez a gondolat. Átjárnának egymáshoz, és Csaba újra belevetné magát kedvenc témájába, beszélne róla, és ő gyönyörködve nézné a csupatűz arcot, hallgatná a trombita-beszédet, mélynek erejétől újra támad421
