Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)

1976 / 5-6. szám - Szapudi András: Nyárfakórus

„Na, megállj, te istentelen, majd elmondom ia plébános úrnak ..

Hallgatok. Anyám fújtat. Otthagy laz udvar közepén.

Aztán mégiscsak, elmentem áldozni. Az egyetlen ruhámban, amit erre az alkalomra anyám szépen kimosott. A többi lány hófehérben volt. Fehér volllt a aipőjük, harisnyájuk, és néhányan fátyolt (is viseltek. Én piros alapon fekete kockás ruhában álltam közöttük. Akkor miár nem .sírtam, pedig a társaim pillantásaitól tele volt tüskével a szívem. Talán már könnyem se volt. Csak az agyam, ia képzeletem működött izgatottan. Azon tűnődtem, mit szól vajon, ehhez az Űrjézus. Hogy éppen nekem kell hétköznapi ruhában áldoznom1, holott én vagyok a legjobb tanuló taz osztályban, és a hittant is én tudom a legjobban. Nem valószínű, gondoltaim, hogy ezt az igazságtalanságot eltűri. És vártam a csodát. Azt reméltem, hogy véleményt nyilvánít az esetről, s valami elégtételt is ad nekem. Elképzeltem, hogy amikor a plébános űr a nyelvemre teszi az ostyát, abban a pillanatban tetőtől talpig megváltozik, az öltözetem. Mindenem fehér lesz: a cipőm, a harisnyám, és csillogó habselyem lesz a ruhám, mint az angyaloké, a szentképeken. Vártam. És .amikor ia reményem elfonnyadt, mint a feldíszített padokon a másnapos virág, néhány perc alatt valamennyi égi lakót kiebrudáltam ia szívemből. Mint Isten a Paradicsomból .az első emberpárt, úgy űztem ki magamból az Istent valamennyi szentjével és angyalával.

Néhányszor még megvertek miatta. Mert elmentem a hittanórákról. Nem volt kötelező, s bár anyám beíratott, én mindig leléptem.

A pap karon fogta az ifjú párt, kiifcísérte őket a templomiból. Lassan, az atyafiság sodrában lépegettem utánuk..

Dési Huber István: Vázlat a dési templomhoz

416