Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 5-6. szám - Szapudi András: Nyárfakórus
— Nincs semmi bajom. Csak nézd mag, kérlek, még egyszer az ágyait! — Ki'ikésziiltél az éjszaka — mondja ia másik hang. — A fene ebibe a lakodaloméba . .. Majd közelről. Szánté harsogva: — Kimegyünk a kertbe és nagyot pihenünk. Egy szempillantás alatt eredeti helyére kerül minden. Köztem és a nap között hatalmas kék távolság feszül, s ez megnyugtató. A szilvafa megrázza kontyát, és olyan öntudatosan áll a kút és a kerítés között, mintha ő volna az egyetlen szilvafa a világon. És áitt van Sanyi, ‘az arcán verítékkel és ijedelemmel. — Mi volt ez? — kérdi idegesen, és mohón lesi a választ. Már nevetek magamban. A válasz csak megnyugtató lehet. Ha netán aizt mondanám, hogy rosszul vagyak, orvosra van szükségem, pánikba esne, a kezét tördelné, s a tehetetlensége láttán a halálos beteg is meggyógyulna — mérgében. Sanyi nem tud mit kezdeni a hétköznapi problémákkal, ő a „nagy kérdések” embere1. Egy ötoldalas tanulmányt előbb lefordít angolból vagy németből — különösen ha érdekli —, mint amíg rászánja magát, hogy két hónapban egyszer bevásároljon helyettem, vagy beszóljon a GELKÁ-haz, hogy elromlott a tévénk. A velejéig becsületes, elveiben, eszméiben megingathatatlan; „az igazságérzékam betegesen kifinomult” — szokta mondám öniiironikius hangsúllyal és néhány csepp fájdalommal, .amely átszivárog olyankor a szavai közt. Vialóibam kifinomult az igazságérzékie, pénz- vagy karriervágy nem tudja hallgatásra bírni, ha úgy véli, kötelessége szólni egy ügyben, de az az érzésem, iá ^harcmodora” kissé már elavult. Általában kevés gyakorlati eredménnyel jár. — Egy kicsit megszédültem — mondom, és erőltetem a mosolyt. — Nagyanyádékinál iszunk egy bögre friss vizet. A fejed nem fáj? A karja még a vállamon, de már egyikünk sem törődik a másikkal. Az udvar niagyanyámék felőli sarkába nézek, ahol1 egy fedett vesszőkosár gubbaszt a napverésben. Hirtelen az a kónyszsrképzetcm támad, hogy mérges kígyó lapul benne, s csak arra vár, hogy lenyugodjélk a nap, hogy szellős, álomba ringató éjszaka legyen, s akkor majd előmászik a kosarából, és puhán vonaglik örömében, hogy a nyitott konyhán át bekúszhat anyám szobájába, mert messziről megérzi, hogy ott alszom én, aki miatt az anyját vagy a nagyanyját megölték ... „Aludtál a ‘bölcsőben nagyan.yádék udvarán, s a kígyó megérezte a tej- szagöt. Alattomosan megkerülte az apádat, aki ott dolgozott a közelben és bemászott a bölcsőbe. Amikor már a paplanodon volt, örömében magasra tartotta a fej .ét és énekelni kezdett. Senki sem hallott még kígyót énekelni, de ez akkor becsülletúristen énekelt. Erre nézett oda az apád. Szerein,cséré a fejsze ott volt a keze ügyében, miért éppen akácfát aprított. Villámgyorsan cselekedett. Marokra fogta a kígyó farkát, kirántotta a bölcsőből, aztán egyetlen fejsze- csapással kettéhasítottia a koponyáját.” Most már nincs, aki fejszével vigyázna rám, mondom magamban. Elindulok a kosárhoz, bár tudom, hogy a félelmem alaptalan, sőt, enyhén szólva, nevetséges. Persze, azért csak fölemelem a kosár fedelét, ha már idejöttem, s a födéllel a kezemben nézek vissza. Sanyim. Néhány perccel később nagyanyám kertjében, az öreg diófa .alatt magiint rámtör a szorongás. Gyanakodva fürkészem a magas, gazos füvet, s a mérges csalánlbokrofcat a kerítés tövében. Aztán ez is békén hagy. 413
