Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)

1976 / 5-6. szám - Tóth Elemér: Magyar dicséret Buda szobrairól

az Alpok hasadékai közül a szél, akik a kódis-plébániás,

Szent Miklós-templomos Syluagban számláltalak

— ide bújt az aachádi Szent János templom is —, akikre ráhullt az ég alja

szeles nap előtt máglyás pirosban,

amikor Budán a lágy köveket faragták, s három tenger mosta hazánk határát, mondta a régi iskolamester.

Dicsértessenek — hogy tovább éljünk — az örvendeztetők,

Dante, Petrarca, Boccaccio, akik éltek,

Giotto, ki porba rajzolt,

aki faragott, Pisano,

vagy Chaucer, a víg zarándok.

Észak ijedelmes, katedrálisos kora kondul, visszhangzik dómos Wormsszal,

Bamberggal,

gőgös Naumburg Ekkeharttal, Utával, a rajnai Mainz Amnonnal, aki álomi égbe szállott, mint az Unszane tókef fohásza

— az ember — por az ő sarjazása, s a vége sem egyéb, hanemha por —,

kő vége kő, s kölcsön himnuszunk,

magyar Mária-siralmunk visszhangzik imigyen: Választ világumtuul —

Zsidou fiodumtuul,

Ézes ürümemtüül.

Ugyan, magasztaltassék, akit űznek,

Izrael sincs benne a kőben

— csak bekötve sírkőben —, de benne hét határban.

Dicsérem a követ mégis szerelmes büszkeséggel, omlik aranyban örvendező haj, mozdul csillagos csípő, csillog a földi örökkévalóság budai műhelyből.

Ugyan, magasztaltassék — mert minden — az Idő, velünk jót akarjon, és mert’ a vége sem egyéb, hanemha kezdet.

410