Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)

1976 / 4. szám - SZEMLE - Csányi László: Hódolat Berzsenyi szellemének

S egy melegebb nap alatt lel éltet.

Ott gerjed abban a csuda lángerő,

Onnét hinti elé égi virágait;

Ne nyúlj azoKhoz durva kézzel:

Megfagy az égi, hideg kezekben!

A poéta című versében vall így, s tulajdonképpen egész költői programja és gyakorlata kiolvasható a sorokból. Minden jelemző, az is, hogy ezek a szirmok egy megkettőzött, a valóság mögé álmodott világból hullanak alá, vigasztalva és feledtetve, s az is, hogy félti virágait a „hideg kezek” érintésétől.

„Nyelv a nyelven belül”, — Valéry megfogalmazása ez, s kevés költőre illik jobban, mint Berzsenyire. Tudatosan teremti meg saját nyelvi világát, amit „cifra ideálisnak” nevez, s vele szemben Horatius „nyájas”, Kis János „innepes”, a példaképként tisztelt Matthisson pedig „andalgó”.

A jelzők meglehetősen önkényesek, de Berzsenyi mindkét eszményképe elmosódik verseiben, mert inkább a forma, a nem egyszer mesterkélt antikizálás- emlékeztet Horatiusra, Matthissont pedig legföljebb egy-egy hangulat idézi. Berzsenyi izzó kohójában minden átalakul, új értelmet kap, a köznapi fordulatnak is szinte kozmikus hátteret teremt, s szavára mintha az egész természet megmozdulna. Ez már nem az eszményképként tisztelt Horatius vagy Matthisson, de nem is Virág, a közvetlenül előtte járó kortárs-példa.

Itt érkezünk Hölderlin közelébe, a vers öntörvényű világa már fölépült, „a Természet és a Szép együtt Egész”, mondja Takáts Gyula, Berzsenyi pedig így szól hozzánk: „Minden poéta szép egyszersmind természeti szép,” s így kerül egymás mellé Diotima és Harmónia. Ha Hölderlin kitekint saját örökkévalóságából, egyszerre elkomorul: Und in frostigen Nacht zanken Orkane sich nur, ahogy a Kemenes fölött is „Zordon fergetegek rejtik el a napot”. De a Neckar mellett és a niklai csendben egyaránt más a feladat, s a kortársi együttérzés — nincs terünk rá kitérni — ott is, itt is megtorpan. Hölderlinnek az „örök életű szépség” az emberiség napja, Berzsenyi pedig nem is akar túllátni a hazai viszonyokon s a „poétái szép”, a „legfőbb teremtő erő”, mint Takáts Gyula írja, „célszerű, teremtő hasznosságot jelent. Azt az okosságot és morált jelenti, amely éppen hiányzott abban a polgárosuló feudális társadalomban, melyen változtatni akartak.”

Takáts finom logikával, az egyezések és különbségek biztos szétválasztásával gazdagítja Berzsenyi-képünket, s az elvadultnak rajzolt falusi nemes szavai nyomán valóban magyar Hüperionként áll előttünk, a szépség tudója, akinek éles tekintete félreérthetetlenül különbözteti meg a maradandót a talmitól, de azt is tudja, hogy saját korának a teremtő szépségre van szüksége, s a Harmo- nistica — ismét Takáts Gyula szavaival — „a ma is egyensúlyt és harmóniát kereső emberiségnek egy olyan életstílus felvázolása, melynek elemeit ma is építően lehet elhelyezni korunk nevelési eszméi között”.

Takáts higgadt és tudós érvelése meggyőző, s könyvét ez emeli ki a Berzsenyi-évforduló kiadványai közül: világirodalmi keretbe állított hőse azt is példázza, hogy a magyar irodalom gyakran emlegetett izoláltsága, befelé fordulása valójában kitárulkozás, az emberiségnek szóló üzenet.

A kötetet záró tanulmány (Egy ismeretlen Berzsenyi óda) felett viszont minden érvelés ellenére is a gyanú árnyéka lebeg. A kaposvári múzeum könyvtárából előkerült nyégyoldalas füzet, mely a Somssich Pongráchoz szóló ódát tartalmazza, a szerző megnevezése nélkül jelent meg 1832-ben, s Takáts Gyula a szerző személyét keresve úgy véli, ez Berzsenyi utolsó keltezhető verse.

376