Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 4. szám - SZEMLE - Csányi László: Hódolat Berzsenyi szellemének
Hódolat Berzsenyi szellemének TAKÁTS GYULA VERSEI ÉS TANULMÁNYAI Takáts Gyula versekkel és tanulmányokkal hódolt Berzsenyi szellemének, s ha az első pillanatban meglepőnek látszik is a két műfaj egymás mellett, hamarosan érezzük, hogy vers és próza egymáshoz simul, nem egymás ellen vannak, hanem kiegészítik, teljessé teszik a képet. Takáts Gyula már pályája kezdetén hódolt földijének, a somogyi klasszikusnak, a „legnagyobb latinnak”, most pedig, a kétszázadik évforduló ünnepi alkalmából tizenkét vers és három esszé jelenti a tiszteletadást. A versek egyenletes és biztos sugárzása élesebb fényt ad a tanulmányoknak, s ezúttal ezt érezzük fontosabbnak is, mert ez már nemcsak az ünneplő hódolat szava: Takáts pontosan megrajzolt világirodalmi háttér elé állítja hősét, s a Hölderlin-párhuzammal új lehetőséget villant föl, éppen azt pótolva, ami a Berzsenyi-kritikákból kezdettől fogva hiányzott. Berzsenyi-képünk a nevezetes Kölcsey-recenzió óta alig változott. Magányos nemesúr ül háza tornácán, már fiatalon „elestvéledve”, egyre magányosabban kortársai között, lassan mindenkitől elfordulva és mindenkiből kiábrándulva. Mindig két teatrális jelenet között látjuk, mintha Kis János klasszikussá vált jóslata és Kölcsey bocsánatkérő gesztusa egyformán elég volna történeti ténynek és költői jelképnek. A másik, a tudós Berzsenyi alakja elhalványult, védekezéssé szürkült, pedig az utolsó évek — évtizedek! — egyetlen tanulmányt jelentettek, nemcsak Kölcsey ellen,, hanem önmagáért is, hogy gondolatilag is teljessé tegye világképét. Takátsot elsősorban ez a Berzsenyi érdekli, s egy merész ötlettel megteremti a „Magyar Hüperiont.” A párhuzam valóban meglepő, azzal is, hogy „mindkettőnek már életük delén daltalan lett a sorsa”, de azzal is, hogy a menekülő képzelet új világot teremtett köröttük, a „Legjobb” és a „Legszebb” eszménye nevében. A háttér mélyén Winckelmann tüze lobog, fényében görög istenszobrok hirdetik a szép harmóniát, de azért ez sem ennyire egyszerű. A „nemes egyszerűség és csendes nagyság”, amit Winckelmann az ókori művészet legnagyobb erényének érzett, a kortársi gyakorlatban nem egyszer szürke pedantériává lett, maga Winckelmann is Canovában látta a jövőt, s elég értetlenül fordult el Berninitől, Kazinczy pedig kisebb isteneknek is áldozott. Winckelmann eszménye, az ideállá nemesedett ókor, úgy ahogy Schiller fogalmazta meg, csak két költőben visszhangzott a maga egyértelműségében és jövőt szolgáló egységében: Hölderlin és Berzsenyi találkozik, egymástól függetlenül, egymásról természetesen nem is hallva, ennél a pontnál. Két költő sorsában külső egyezéseket találni, vagy vegyes eseményeket párosítani, természetesen könnyű, de itt másról van szó. Világlátásuk az, ahogyan közelednek a költészethez, ahogy ujjáteremtik a nyelvet, sokkal jobban rokonít- ja őket. Kölcsey épp azt nem vette észre Berzsenyiben, hogy hibáival, képzavaraival együtt is teljes világ, külön mozgásrendszer, melyre még az eszményképnek vallott Horatius arc poéticájának szabályai sem alkalmazhatók. A költőt, ahogy Berzsenyi eszményképét megrajzolja, „uj tündéri világ bája ragadja el”, 375
