Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 4. szám - TANULMÁNY - Pomogáts Béla: Új nemzedék a romániai magyar irodalomban
poétikája, közéleti érdeklődése és hagyomány hűsége követte. A prózaírók ellenkező úton haladtak: az „első hullám” valóságábrázoló, realista, sőt szociográfikus módszerére a „második hullám” elvontabb morális-intellektuális érdeklődése, parabolikus fogalmazása következett. E „második hullám” számos fiatal tehetséget hozott. Legjobbjaik valóban ezt a kísérletező, példázatokat mondó prózát mívelik. Így Kocsis István, akinek Egyenletek (1967) című novelláskötete emberi magatartástípusokat kutatott (azóta a romániai magyar drámairodalom tehetséges művelője és ígérete lett.) Bodor Ádám A tanú (1969) és Vári Attila: A véges nap (1967), valamint Casanova (1972) című elbeszélés-köteteiben ugyancsak magatartásformákat és emberi közérzettípusokat elemez: az elmagányosodást, az erőszakot, a kiszolgáltatottságot, hogy a humánus értékek megőrzésének fontosságára figyelmeztessen. Sigmond István Egy panaszgyűjtő panaszai (1971) című regénye pedig a jövőbe látogat, „ellenutópiát” alkot, Déry Tibor G. A. úr X-ben című regényét és Bálint Tibor fantasztikus elbeszéléseit követi. „Ellen-utópiájában” ő is az emberiség, az értelem, a lelkiismeret és a személyiség védelme, megőrzése mellett tesz hitet. E négy írót azután a fiatalabbak népes tábora: Varró Ilona, Domokos Eszter, Abrahám János, Telegdi Magda, Tabák László, Tömöry Péter, Szele Péter, P. Lengyel József és mások övezik. Tőlük várhatók a hetvenes évek új kezdeményezései és eredményei. a „FORRÁS’-NEMZEDÉK DRÁMAI A drámai műfaj hagyományosan a romániai magyar irodalom mostoha vállalkozásai közé tartozott. A felszabadulás utáni korban is Szemlér Ferenc, Sütő András, Deák Tamás, Veress Dániel drámáin, Tomcsa Sándor vígjátékain kívül alig történt valami a műfaj gondozása terén. A ,,Forrás”-nemzedékre tehát nagy feladat maradt, ha nemcsak a költészetben és a prózában, hanem a színpadon is hozzá akart járulni az irodalom megújulásához. A fiatalok voltaképpen szerencsés időben kezdtek drámaírással foglalkozni, akkor midőn a román drámairodalom is új utakra tért, felvirágzott a román színjátszás, elsősorban a bukaresti színházkultúra, Ciulei rendezései nyomán, s a romániai színpadokra is sorban eljutottak a modern drámairodalom jeles művei: Dürrenmatt, Arthur Miller, Beckett, Lonesco alkotásai, illetve az úgynevezett „közép-európai” abszurd „iskola”: Mrozek, Rózewicz, Vaclav Havel, Ladislav Smocek, Örkény István darabjai. Az ő nyomukban indultak a romániai magyar drámaírás fiatal tehetségei: Páskándi Géza és Kocsis István, mindketten sikeres írói tevékenység — Páskán- di-versek, Kocsis-novellák — után. A fiatal drámaírók nem a hagyományok útját követték, hanem nyomban a modern drámairodalom és dramaturgia lehetőségeinek kiaknázásához fogtak hozzá: magatartás-drámákat és abszurd játékokat írtak. A magatartás-drámák színpadán arra kerestek feleletet, hogy valamely kiélezett helyzetben, valódi „drámai” szituációban, az élet és halál választásának lehetőségei között miként viselkednek / és viselkedhetnek a különböző emberi, lélektani típusok. Főként az olyanok, akiket a drámairodalom hagyományosan a „negatív hősök” közé utalt és elítélt, tehát a gonosztevők, az elnyomók, az árulók. És ezzel összefüggésben az erőszak, a rosszra használt hatalom, az árulás természetét akarták vizsgálni, felderíteni. Ilyen magatartás-dráma volt már Kocsis István első darabja is: a Megszámláltatott fák (1967), amely egy fasiszta megszálló katonai egység parancsnokának erkölcsi dilemmáját és magatartását választotta témájá359
