Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 4. szám - TANULMÁNY - Pomogáts Béla: Új nemzedék a romániai magyar irodalomban
A Zokogó majom a kolozsvári magyar munkásság regénye, annak is a legnyomorúságosabb, a lumpen-proletariátussal érintkező rétegét mutatja be. Szerepe azzal vethető össze, amelyet az új román irodalomban George Mihail Zam- íirescu és Eugen Barbu, a magyarban Fejes Endre regényei töltöttek be. A regény ott játszódik ahol Nagy István önéletrajzának első kötete: ,,a sánc alatt”, a kolozsvári proletár külvárosban. Hőseink sorsát a harmincas évek végétől 1953-ig (Sztálin haláláig) kíséri nyomon. Főszereplője egy tehetséges munkásfiatal (akinek sorsát önéletrajzi elemekkel szövi át Bálint Tibor), aki tanulással próbál kiemelkedni a nyomorúságból. Igazabb hőse azonban maga a külváros, a „Zokogó majom” nevű kocsma környezete, munkások, kiskereskedők, munkanélküliek, lumpen elemek. Ezt a szociográfiai körzetet az író a lehető legteljesebben: társadalmi viszonyaiban, életrendjében, erkölcseiben és „etnográfiájában” mutatja be. A teljességnek ez az igénye okozza, hogy a regény egész légiónyi szereplőt vonultat fel, s hogy a széles sodrású hagyományos epika és modernebb vázlatos- epizodikus szerkesztés vegyületéből teremt sajátos kompozíciót. Bálint az emberi sorsok egész szövevényét deríti fel, de éppen ennek a szövevénynek az ábrázolása, szociográfikus lefényképezése és neorealista feltérképezése révén sikerül kitapintania és megláttatnia a bemutatott világ általánosabb tulajdonságait és törvényszerűségeit. „Az írónak — mondja egyik nyilatkozatában — nem az a feladata, hogy világrengető bölcsességeket mondjon, hanem hogy felszíni eszközökkel a mélység hatását adja.” Ez a megnyilatkozás arra utal, hogy Bálint az ábrázolt világ realista teljességéből, a részletek stendhali értelemben vett bőségéből akarja kibontakoztatni a társadalmi valóság mélyebb igazságait, el vontabb szabályait. S ez által lesz a Zokogó majom valóban a romániai magyarság egyik legfontosabb szociológiai szférájának: a munkásosztálynak hiteles és időtálló ábrázolásává. Említettük, hogy a „Forrás” elbeszélői két területen hoztak újat, jelentettek új vállalkozást: a szociográfikusan hiteles társadalomábrázolás és a pszichológiailag valószerűbb, elmélyültebb lélekrajz területén. Nos, ez az utóbbi is a fiatal generáció legjobb eredményei közé tartozik. Még ha figyelembe vesszük is azt, hogy az idősebb nemzedék emberábrázolása is kiteljesedett, elmélyült és gazdagodott az idők során. Hozzájuk csatlakoztak azután Veress Zoltán, Bálint Tibor, Szilágyi István, Pusztai János, Kiss János stb. idézett művei. Az emberi jellem hitelesebb ábrázolásáért folytatott írói küzdelemben igen nagy szerep jutott az Igaz Szó 1963-as prózai vitájának, mely többek között éppen a „Forrás” fiataljainak eredményei nyomán értékelte át a pozitív hősről kialakult régebbi elképzeléseket, egy valószerűbb, árnyaltabb és hitelesebb hőstípussal váltva fel a fogalom korábbi romantikus értelmezését. A hitelesebb lélekábrázolás igénye elemző törekvésre vezetett: az író nemcsak hősének „külső” életét: viselkedését, magatartását akarta bemutatni, hanem a „belsőt” is: a lélek rejtettebb tartományait, a cselekvés és az állásfoglalás mögött működő, sokszor alig tudatosult mozzanatokat. Ez a szándék eredményesen öltött alakot Veress Zoltán regényében, az 1964-ben kiadott Szeptemberben. Veress egy vidéki építőtelep és egy csődbe jutott házasság történetét beszéli el, ez a történet azonban csak az írói vállalkozás kerete. Valójában hősének: egy fiatal romániai magyar mérnöknek a sorsát, próbatételeit, kudarcait vizsgálja, s azokat a lélekben zajló folyamatokat nyomozza, amelyek meghatározták a sorsnak ezeket a fordulatait. A lélek múltjának felderítése során az írónak mindegyre az „eltűnt idő” nyomában kell kutatnia, s ezt az „eltűnt időt” Proust emlékező módszerével idézi fel. A prousti technikának ebben az esetben funkcionális értelme van, nem szervetlenül kapcsolódik a regény témájához, hanem a témát se357
