Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)

1976 / 4. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Leskó László: Szabadesés

kasomat, nemcsak mérgezte a baromfit! Majd bebizonyosodik az én igazam... ! Julist lecemendéztem, mer’ az is!

És így tovább, ríva. Elveszetten és mégis — megátalkodottan. A könnyek iényes vonalakká folyva szabályos hálót alakítanak szögletekből merev arcán. S a szemek is hidegkékek. Az idegenséget csak hangsúlyozza a más tájegységre jellemző viselet, a homlokra feszített fekete kendő. Honnan Hornungné kemény bizonytalansága? Ami az „ágról ágra szállást” illeti; sokáig folytatta a cseléd- életet a felszabadulás után is. Szent György napján küldött a szekérért, felpakolta a koporsószínű szekrényét, zománcfestékkel mázolt kék priccsét, az asztalt, a két széket; és költözött. Egyik kis helyről a másikra. Férj, gyerek valahol elmaradt mellőle. Az ura megtanult írni- olvasni, s „elszegődött” őrizni más szoknyáját. Hornungnénak ma is „madarak lábnyomai a szűz hóban” a betűk. Négy éve pénzhez jutott, akkor megvette Bajom község falusias jellegű utcájában az egyetlen zsúptetős házat.

— Vesztemre! Korpa közé keveredtem.

Pedig csak olyanok közé, akik harmincegy éve „repülnek” az idővel. Nem ismer objektivitást. A „rangosabbak” dölyfét érzi, saját előlegezett gyanakvását minden közeledési kísérlet iránt — nem ismeri be. Vérébe ivódott: „Béresre semmi jó nem háramlóit soha a más világba születettektől.” Túl későn szánta rá magát az életforma váltásra. Simulékonysághiánya és saját agresszivitása miatt szenved. Nem tudott más szolgájából a maga gazdája lenni, mert nem ismerte fel az ehhez vezető cselekvési formákat. S mára idegenné fejlődött körülötte a világ. Állandósult rossz közérzete az utca ellenségévé tette.

*

Malvinka Kedvest viszont szeretik, a közérzete jó, noha szolgaként él ma is. A boltos „ismeri”.

— A vezetékneve? Na; mi is? Hát lássa — nem tudom!

Nem tudják a szomszédok sem, pedig évtizedek kerítései kényszerítették őket azonos életudvarba. S ki emlékezne arra, mikor nőtt a keresztnevéhez ez a „kedves”, és lett valóban nagybetűvel írandó epitheton ornans-szá, állandó jelzőjévé. Mert Malvinka Kedves csakugyan „elnézést, hogy élek!” — arcú kis öregasszony. Annyira már városivá vált a sok év alatt, hogy nem visel falusias fejkendőt; halódó hóhoz hasonlatost, gyenge haját úgy fodrászoltatja, hogy minél kevesebb dolga legyen vele a fésűnek. Ráncok híján árnyalatlan az arca. Simaságát irigyelhetnék a bakfislányok is, sárgás-zöldes színe viszont riaszt. Arcának egyetlen kapaszkodója a csaknem húsba illeszkedő pápaszem, melynek félgolyónyi lencséi aránytalanul nagyra torzítják Malvinka Kedves szikkadó föld barnájával egyező színű szemét. Az alázat barnán tekint ránk.

Malvinka hangos kezétcsókolommal köszön minden ismerősnek. Így szokta meg. Hajlott a háta, olyan mint egy rosszul nőtt, satnya fácska. Az alázat testhelyzetének szilárdulása ez a csontdeformálódás. A csontokba mészként beépült a múlt.

— A gazdám az ország legnagyobb virilistája volt. Ő fizette a legtöbb adót. Apró lánykaként kerültem hozzájuk házicselédnek. Folyton úton voltunk. Az ország legszebb részein álltak a házaik. S zsúfolt, korántsem luxusigényeket kielégítő bérházaik, melyekben Malvinkához hasonlatos, csenevész gyermekeket szültek proletáranyák. Ö ma is isteníti volt urát és asszonyát, pedig nem valami pater familias-alapon nyugvó, családias cselédkedés volt ez. Kosztolányi Dezső Édes Annája hasonló megalázottság-helyzetben konyhakést ragadott...

341