Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)

1976 / 4. szám - Farkas Imre: Cönögemadár (elbeszélés)

S mintha nap sütne hirtelen lombok alá, még a homloka is nevet. Hadonászik. Dobol könyékkel, sarokkal, üleppel. De máris csitul, az elragadtatottság vihara, az arc újra mozdulatlan. Csak az a két szem! Borka már bizonyos tapasztalatokat gyűjtött a világról. Most éppen arra vár, hogy az a másik újra leszálljon hozzá a magasból. Akkor majd újra hadonászik, dobol és vigyorog. Borka már visszajelez.

*

Hosszú, építő alvások, éber alakító csöndök, eszmélő nagy hallgatások után Borkához eltalálnak a hangok. A sötétség halk, messzi malom zümmögéséhez hasonló bolydulásai a legkedvesebbek számára. Arra az időre „emlékeztetik”, míg' meleg sötétség vette körül, és fölötte bongott — víz alá szüremlő távoli zene — az anyaszív. Mint langynedves földből csírázó mag a napra, eljut ő is a hangok világába.

Előbb az anyatest ismerős ritmusával fut, kereng, dobban együtt. Vízcsobogásra, szóra, s már a zörejekre se rebben. A neszek várakozásra késztetik. Fordul a hangforrás felé, de barátja a történéstelen magány is. Hangját illegeti a csendhez, mintha próbakőhöz pengetné. A skála bámulatosan gazdag, őserdei. Elégedetten szusszan, ahogyan a gázokat pöffentő iszap. Élesen csérrog. Visit. Morog. Gyakran rikácsol, perlekedik, nyög, az állatvilág minden hangját utánozza az erkély zöldüveg homályában.

A játék óráiban mélységes rányílással hallgatja a mondókákat, a verseket, s a Cönögemadárt újra-újrahallva szája is megnyílik, sírása is elapad. És egy nyári estén, ráfeledkezve a lassan guruló kocsiból a költői levéljátékra, maga is dúdolni kezd. Emel, ejt, kitart. Kottázni lehetne; Borka eltalált a formált hangokhoz. Kérdezi csaknem; hol jártál az éjjel Cönögemadár?

Tassy Béla: Montázs

312