Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 3. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Békés Sándor: Egy barbár élete (elbeszélés)
VII. A NAGY TETTEK SZÍNHELYÉN Anna-aknán vagyunk, a valamikori nagy tettek színhelyén. Az üzemvezető, a főmérnök új emberek, legalábbis ahhoz újak, hogy itt lettek volna akkoriban. Molnár szótlanul járókéi a frissen felmosott folyosókon, benéz az aknászirodába, megtapogat egy-egy lámpát. Szép, de idegen minden. Kimegyünk az udvarra — autó autó hátán. Sétáljunk egyet. A műúton a város felé ballagunk, vörösre égett salakkráterek mellett A völgy alja jellegzetes ipari táj: csővezetékek, kövek, elvadult növényzet. Fent, körben azonban csodálatos üde erdők zárják le a láthatárt. Balra, fent a hegy tetején, Zo- bák-bánya mesterien szép ívű vastornyai. Molnár István megáll: — 1954-ben innen, Anna-akna irányából, a tárói főszállítóvágatot hajtattuk az épülő Zobák-felé. Februárban lehetett. Ez volt akkor a fontos munka, de Ormos főmérnök nem akart minket ide engedni: nagyon szakadós ez nektek, gyerekek ... Mindegy. Húszadika körül már jó 75 méterünk volt. Ügy nézett ki, rekord lesz, amikor egyszer csak leállt a kompresszor. Hogy ez mit jelentett nekünk akkor, nehéz lenne ma megérteni. A 100 méteres mozgalom ugyanis 1952-ben szédületes hírnévre tett szert, számosán csatlakoztak hozzánk, s aztán szép lassan mindenki elfeledkezett róla. Nekünk nem adtak olyan munkahelyet, ahol bizonyíthattunk volna újra, így aztán lemondtak róla mások is. Most, itt Zobák-kapujában, mi a mozgalmat akartuk rehabilitálni. Rendkívül jelentős munkahely volt, ez a .vágat kötötte össze ugyanis a két zobáki aknát az altá- róval, az összeköttetésen túl azonban vízlevezető szerepe is volt... Hétszáz méterre lehettünk Zobáktól... És akkor a kompresszor leállt, eldobhattuk a réselőket. Tehetetlenek voltunk, kiszolgáltatva egy nyomorult gépnek! Akkor megcsináljuk csákánnyal a 100 métert! — Persze csákánnyal nem ment. egy hirtelen elhatározással így aztán azt mondtam: fúrjatok egy függőleges lyukat ide, a fejünk fölé ... Itt, pontosan ezen a helyen, mélyítették le a lyukat, emellett az út mellett. A vágat ugyanis a völgy fenekén mindössze 4 méterrel haladt a felszín alatt. Elkészült a lyuk, s én oda állítottam fölé egy MÁVAG-kompresszort. Olyant, amilyenekkel az útépítő-munkások dolgoznak manapság. A gép pöfögött, s ha nem is volt tökéletes a nyomás, berregtek a réselők... Mentünk is szépen, mígnem valaki összeesett. Mi az atyaúristen van itt?! A másik a fejét fájlalta. A harmadik azt mondja: ő kiszáll... De hát miért? Szédültem már én is, vizes rongyokat kellett az orrunk elé kötni, mert a gép a lyukon át benyomta hozzánk a monoxidot is ... Reggel hatkor szálltam le, s másnap éjjel szálltam ki. .. Minden szakkal ott voltam, s nem engedtem, hogy feladják ... Azt mondtam: elkezdtük emberek, megígértük, hát csináljuk ... Aki kiszáll, az többet ide nem jön vissza ... Visszasétálunk az üzemhez: rend, tisztaság. Most ez a mecseki szénmedence tanbányája. Srácok jönnek, színes sportszatyrokkal, megnéznek minket, s elviharzanak. Lehet, hogy azt hiszik, tanfelügyelő-félék vagyunk? Molnár mosolyog. — Történtek ám itt vidámabb dolgok is. Egyszer például loptam 300 folyóméter vasúti sínt, s bár mindenki ott járt-kelt mellette, nem vette észre senki. —• Szívesen meghallgatnám... — Anna-akna és Zobák között 1225 méter volt az út teljes hossza, amit több évre terveztek. Mi azt mondtuk: kilenc hónap! Pedig nem volt ez se könnyű 227
