Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 3. szám - Leskó László: Simon István József Attila jelentőségéről
LESKÓ LÁSZLÓ Simon István József Attila jelentőségéről A főtitkár-helyettesi szoba bútorai puritánságukban is méreten felülinek tűntek hozzá képest. S mégis: ez a törékeny, apró ember ország gondját is vál- laira vette. Költőként és képviselőként szent szolgálatban. A XX. századi Atlaszok nem izomkolosszusok, hanem többségükben csupaideg, örök-lázú gondolkodók. Párizsból, Ady Bakonyából tértem meg a múlt nyáron, amikor a véletlen Pesten egy vonatfülkébe ültetett Papp Árpád költő-műfordítóval, kaposvári barátommal. „Hallottad? — kérdezte. — Meghalt Lengyel József.” És azután — még nehezebb volt kimondania — pillanatnyi szünet után: „Simon István is..Megdermedtek bennem az útiélmény-beszámoló szavai. A „Lehetséges ez?” — döbbeneté hetekig nyomasztott. Aznap halt meg, amikor a Gare de l’Est-ről kiléptem és kitakarta magát nekem Párizs. Aznap, amely előtt — pontosan három hónappal — fogadott írószövetségbeli szobájában. Élete egyik utolsó interjúját adhatta akkor. De az is lehet, hogy legutolsó hosszabb megnyilatkozása volt. Egy gyors moszkvai út és a József Attila emlékére kiírt televíziós versmondóverseny döntője közötti időszakban, — külhoni íródelegációk „szezonjában” — ült a mikrofonom elé, hogy tanáros közvetlenséggel, gyakorlott előadóként valljon századunk nagy proletárköltőjéről. Az interjú napilapnak készült, s terjedelmi okokból csak rövidítve jelenhetett meg a verseny kaposvári döntőjének napján. Teljes terjedelmében először most adom közre a magnetofon-felvételt. Szövegén stilisztikai szempontból sem változtattam. Egyrészt, mert érzékeltetni szeretném beszéde ízességét, másrészt — be nem fejezett mondataival — azt a lázas sietséget, ahogy élt. Kérdéseimet előre, levélben tettem fel; ezek képezik a beszélgetés fonalát. Mivel Simon István válaszaiból azokra is fény derül, nem idézem ezeket, csak a helyszínen „közbeékelt” mondatokat. — o — — Mennyire él ma a nemzetben József Attila? — Hát ezt nagyon nehéz lemérni, mert Magyarországon Petőfi a költő, Petőfi él a nemzetbe’, hogy úgy mondjam, teljességében. Aki soha egy verset se olvasott iskolán kívül, annak is Petőfi neve legalábbis valami költészetet sugall, vagy inkább — hogy mondjam? — az őszi, tavaszi finom eső a ruhába’, úgy beivódott a köztudatba. József Attilánál más a helyzet szerintem; József Attila él természetesen a köztudabba’, egyrészt mutatja az is, hogy az elmúlt 30 esztendőbe’ talán alig van járása az országnak, ahol valamit ne neveztek volna el József Attiláról. De ez természetesen még nem jelenti azt, hogy a hatása is ugyanaz József Attilának, mint amennyire névleg elterjedt az ő költészetéről. 195
