Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)

1976 / 2. szám - TANULMÁNY - Z. Szabó László: Babits kései önarcképe

lönféle síkokon jelentkeznek, amelyek a cselekmény folyamán egymást váltják; egyúttal portrévizsgálatról is lévén szó — azt a fejlődésfolyamatot jelzik, ami Babits életszakaszainak, felismeréseinek, így önarcképváltozatainak felel meg.

A történetben először a költői magatartás, a „rühellé a prófétaságot”

— állapot nyer kifejezést egy akciódús énékben. A vallomás erősen szubjektív jellegű, állandóan visszarémlenék Babits előző korszakainak magatartás síkjai; hangsúlyozottan jelenik meg a „magány” és a „békesség” állapotának vágya, a közösség és az enyém közti distancia; a „mi közöm nékem a világ bűnéhez”, „Az Isten gondja és nem az enyém, senki bajáért nem felelék én” kijelentések a közösség és az egyén közti distancia; a „mi közöm nékem a világ bűnéhez”, Babits — függetlenül a történet ismert voltától — felsorakoztatná a legsúlyosabb érveket a magány, a világtól való elvonulás mellett.

A struktúra érdekessége, hogy a példázat mindenkor túllépve a személyes jellegű vonatkozásokon — akár Babits, akár a Jónás — történet tekintetében

— általános erkölcsi vagy életbölcseleti igazságokat fogalmaz. Az első ének végén a „titkos súlyú bűn” tudatát hangsúlyozza, jelezve a magánélet védőbástyái mögé elvonulok, a feladatok vállalása elől menekülők torz és hazug etikáját. Ez a példázat lesz a gondolati kapocs, a folyton folyvást emelkedő eszmeiség, a tartalmas igazság Jónás könyvében. Hiszen az első ének általánosan fogalmazott „titkos súlyú bűne” a második énekben a hazugság és a boldogság ellentétében jelenik meg, nem is elvontan, hanem emberien és az emberért szólóan. Ez a harmadik ének summájaként a „cinkos” némaság és az „atyafiáért számot ad a testvér” közösségi követelést hangoztatja, és végül a történet végén a jövő reményének és bizodalmának a példázatával zárul.

A költői magatartás „rühellé a prófétaságot” kiábrándító és torz állapotát a második énekben felváltja a költői vállalás tudata. Babits—Jónás itt döbben rá a rejtezés értelmetlenségére, a magány gőgjére, s vállalja prófétálás feladat- tát: „csahos szókkal futok zargatni nyájad!” Sőt, a teendő elhatározása már nem is elegendő néki, követelődzőén kéri a prófétálásra való serkentést és sürgetést is:

Csapkodj hát, csapkodja, ostorozva bölcsen, hogy amit megfogadtam, ne felejtsem.

És bár a harmadik énekben rádöbben arra, hogy „gyönge fegyver szózat és igazság”, s hogy a gonoszság eltörlésére elégtelen a „szépszó és imádság”, azzal szemben a „harc és hatalom nyilát” kell szegezni, elpusztítani,, a korcs fajt s gonosz nemzedéket”, „mert nem lesz addig igazság, se béke / míg gőgös Ninive lángja nem csap az égre” —, lényegében az adott történelmi körülmények közt az egyedül lehetséges teendőt fogalmazza meg, s hirdeti a határozott világnézeti kiállást, az erkölcsi közösség-vállalást, a szólás szükségességét.

A mű, amelyik magán hordozza ellentmondásosságát: a prófétálás kény- szerűségét, a megszégyenült prófétaság kudarcát, tragikomikus voltát és a végső bölcsesség felismeréseként a „lépcsőt emel a jövőnek” hitét, egyúttal Babits öregkori klasszicizmusánák puritánsága mellett a tökéletesség jegyeit is mutatja. Benne az öregség és a bölcsesség hányta le magáról a díszeket. Az epico-lirikus metrika, ami az Ősz és tavasz között című versében a tökéletességig jutott, itt tovább gazdagodott. Azonkívül a Jónás könyvében is őrzi egyszerre archaizáló és egyszerre profán stílusát, feltűnő, de tudatosan alkalma154