Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 2. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Hárs Ernő: Büki szeptember
HARS ERNŐ Büki szeptember Idegenforgalmi hálózatunk örvendetes fejlődésének jóvoltából három napot és négy éjszakát töltöttünk Bükön, a Szapáryak egyemeletes, hattengelyes, korint- hoszi félpillérekkel díszített kastélyában. Szeptember volt, szezonvég. A nyári vendégek elszéledtek. Csak a melléképületekben lézengett néhány hosszútávú turista. A kastély üresen állt, amikor a bolthajtásos földszintről a széles, de nyikorgó falépcsőn a luganói Conti mester stukkóival ékesített emeleti díszterembe irányítva, az egyik amorettekkel kitapétázott, stílbútorokkal berendezett oldalszobába beköltöztünk. Késő délután érkeztünk, s alig egy óránk maradt a környezet átfésülé- sére. Néptelennek látszó, magába roskadt majorság, gyérvizű zsilipes csatorna mögött szántók, ligetekkel tarkítva, egészen a kőszegi hegyeknek az alkony felhőivel egybemosódó gerincéig. A távolban szárnyvasút asztmás köhögése, s a levegőben hihetetlenül sok varjú, mintha valami hatalmas erdőégés fekete pernyéit sodorná a szél. Visszatérünk a kastélyba, mely világtalan ablakokkal küszködik az egyre súlyosabban rátelepedő homállyal. Mély, érintetlen vidéki csend, majd lassan felderengő telihold állhatatos békéje, mely az amúgy is valószínűtlen helyzetet még megfoghatatlanabbá teszi. A nyitott ablak előtti hársfa lombjába kuvik csapódik. Tegnap értesültünk egy kedves közeli hozzátartozónk halálos autóbalesetéről, s ma itt vagyunk, kiszakadva tériből és időből, egyedül az országszéli éjszakában, egy grófnélküli kastély főúri kongásától körülvéve. Nem csoda, ha érzékszerveink végül elvesztik a biztonságérzetüket. Nappal szorgalmasan járjúk a környéket. Megmártózunk a nemzetközi színvonalú termálfürdő vizében és Jaktól Nagycenkig, Sárvártól Kőszegig tisztelgünk a Nyugat-Dunántúl történelmi ereklyéi előtt. A jaki templomhoz éppen bérmáláskor érkeztünk. De figyelmünket nem a tizenkét papos, püspökös szertartás, hanem a kapu kőoroszlánján csúszkáló gyerek köti le. A messze földről jövők bámulatát és megrendülését kiváltó műkincseknek ilyen természetes elfogulatlansággal történő birtokbavételére csak Olaszországban láttunk példát. A nagycenki mauzóleum előtt magányos őr bóbiskol. Amikor közöljük vele útunk célját, megköszöni, hogy érdeklődünk a Szédhenyi család nyughelye iránt. Eszembe jut a másfél évszázad óta pedáns pontossággal látogatott Goethe —Schiller kripta a weimari temetőben. Ott aligha fordulhat elő, hogy valakinek ilyen mondat jöjjön a szájára. A refrén minden teste a tárva-nyitva álló kastély, s a csend és a holdvilág. Vacsora után az elvadult parkban sétálunk, két társaságra vágyó nősitényállat, egy féltékeny komondor és egy barátságos vizsla kíséretében. Találgatjuk, hogy milyen élet folyhatott itt, mondjuk, száz évvel ezelőtt. A Szapáryakról hirtelenjében két ismeretfoszlány ötlik fel bennem. Szapáry Gyula miniszterelnöksége a milleniumi években és egy utca szülővárosomban, melyet a tizenhetedik században a török ellen vitézkedett, majd fogságba jutott és ló helyett az eke elé 146
