Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 1. szám - GYERMEK- ÉS IFJÚSÁGI IRODALOM - Dénes Zsófia: "Földön fut a füstje, égbe hat a lángja" Levél Tatay Sándor új könyvéről
gyermeki szemlélet, az őszinte hang, az egyénített jellem hiányzik. Regényének szereplői nem gyermekhősök, inkább gyermekszerepet játszó kis felnőttek. Hamisan csengő mondatokat olvasunk, kiagyalt helyzetekben. A gyerekek játékában, tettében nem önfeledtséget, hanem kifelé kacsingatást, magamutogatást érzünk. Ritkák azok a pillanatok, amelyekben azonosulhatunk a kis szereplők hangulatával, amikor érezhetjük a játék élményét (a szalmakazalos csúszkálás, a békával ijesztgető esetek ilyenek). A sikertelenség egyik forrása a megírás módjában kereshető. Márton Klára én-regényként, egyes szám első személyben írta művét. Ezzel a tíz év körüli Lenkát és önmagát olyan helyzetbe hozta, amelyet nem tudott megoldani. Lenka éli is, meséli is a történetet. A meséléssel járó szerep, a tudatosítás befolyásolta regénybeli lépéseit, tetteit. Lenka sorsát, jellemének alakulását nem befolyásolta annyira az Edina- eset, mint amekkora hangsúlyt a regényben kapott. Nem sikerült a körülmények és a lélekrajz kibontására felhasználni a cselekményt elindító tragikus történetet. A témához, a mondanivalóhoz túl nagy keretnek bizonyult a kétszáz oldalnyi regény. Az ötlet novellányi. Inkább árnyalt lélekrajzra, motivált cselekvésre épülő elbeszélés lehetőségét kínálja. Amennyivel terjedelmesebb szövegű, ameny- nyivel sematikusabb jellemábrázolású, annyival erőtlenebb regény az Elment a vonat. (Móra Könyvkiadó, 1974.) BUDAI RÓZSA „Földön fut a füstje, égbe hat a lángja” Levél Tatay Sándor új könyvéről Vas megyéből — ahogy mondják: vasi földről — jött hozzám Pósfai H. János kitűnő tollal írt üzenete: a szombathelyi Életünk folyóirat olvasói várják nekik küldött újabb írásomat. Küldöm hát örömmel. De előbb meg kell köszönnöm Pósfai szép ceruzarajzát rólam és ezzel a Vas Népe felköszöntését kilencvenedik születésnapomra. Igazán jól esett. Külön azért is, mert nekem Vas megye népe emberi mivoltában, kultúrája és civilizációja sajátos magyar minőségében megragadott, amikor közel félévig ott éltem. Nemcsak Szombathely és kisebb városai, de még falvai is — és éppen meglepő haladásukban — megőriztek valamit anyagban és szellemiségben, amit vissza lehet vezetni Ó-Egyiptom Isis templomáig. A dán Andersen megírt egy mesét (rajongok Andersenért). Az egy álruhás királylányról szól, aki azzal árulja el titkos kilétét, hogy vendéglátói húsz matraca alatt megérzi az alájuk rejtett borsószemet. Álmatlan volt, mert húsz matrac takarásában kitapintotta az egy szem borsót. Én a vasi föld takaros parasztházai, földje-erdeje mai virágzása alatt a mélyben ott érzem az ősi Isis-templomot. És halálig haladó létemre szeretem a hagyományt, amit gonddal és felelősséggel tovább építettek. így őrzöm magamban Vas megye élő emlékét. Hasonló érzést hagyott még 94
