Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 2. szám - TANULMÁNY - Laczkó András: Takáts és Weöres egymás első kötetéről

vallanak; örülnünk kell az élő öntudat ibizonyí tékának, az új na meg újra megnyilvánuló vállalkozási kedvnek.

A kiadó szerencsés kézzel választotta első kiadvány gyanánt a fiatal kaposvári költő gyűjteményét: tényleg «sajátos dunántúli« líra ez. És sajátosan magyar — nem külsőségeiben, hanem alkat, szemléletmód és származás szerint, póz nélkül, csinálatlanul.

Tálkáié Gyula kifelé-forduló költő; vizuális képzelete a Balaton, a Kapos, a somogyi dcimlbcik kömül koring. Versei önkéntelenül Rippl-Római- és Rudmay- képek hangulatát idézik. Minden verssora kép, minden verse festészet szavakkal. És mégsem «objektív« költő. Többnyire a környezet leíráséval kezdi; azután, .mintegy ellentéma gyanánt, megjelenik a környezet által felidézett érzelem; a vers vége pedig a két téma vegyületét hozza. Jellemző Takátsra, ahogy kedves költőiről, Honaitliusiról és Berzsenyiről beszél: először leírja, a somogyi dombvidéket, ahol az egyik költő szántogiatott és amely a Balatonnal és az enyhe halmokkal a másik költő hazajárta, a Thyrrenis tájtaina emlékeztet; ezután áttér a két «legnagyobb latcim«-ra.

Tafcáits, akárcsak Petőfi, Lenau vagy Juhász Gyula, a magyar «couleur locale« lírikusa; három elődje az Alföldet födözte föl a poézis számára, ő pedig a Balatont. Teljesen egyéni költő. Fősrőssége: markáns és szuggesztív képalkotó ereje. Képei néha latinosán bonyolultak («A halákat-rejtő vízbe merült bőröm törlője, — sárga kendőket teregetve: a nap«), máskor pedig a kepék éppen egyszerűségűikkel keltenék hatást és .azzal, hogy egyszerre több érzéket is foglalkoztatnak («Kinn a macska száján — egy csereibogár ropog«).

A Kút kétségtelenül vérbeli költő műve, .és ezelk a versek mégis ritkán nyújtanák zavartalan élvezetet. A ritmus sokszor megbicsaklik, a rímek sokszor rosszabbak a rimtelenségnél (fogát — tomporát, szél — néz), a nyelvezet néha darabos. Mondatai néha annyira nehézkesek, hogy valósággal meg kell fejteni őket, mint a rejtvényeket. Ami Tafcáts lírájából egyelőre hiányzik még, az könnyén elsajátítható dolog: a tálalás művészete, az előzékenység az olvasó iránt. De már most is örülhetünk, hogy ima, a prolétároskodó., painasztoslkodó, műveltssfcedíő, műveletleneskadő és egyéb »fcodö« és »fcodő« irodalom korában, jelentkezik egy költőnk, akinek főtulajdonsága az, hogy magyar.”8

Talkiáts első kötetének tájra hangoltságát, helyhez kötődését értékelte Weöres. Megegyezőién például Radnóti Miklóssal, aki a Nyugatiban arról írt. hogy az induló keltőnek milyen szoros a kapcsolata a hagyományokkal, a dunántúli antikvitással.9 Ma már tudjuk — hiszen az életmű .bizonyítja —, milyen lényeglátó és helytálló Weöres értékelése; a dunántúliság (nem földrajzi, hanem szemléletet, életfelfogást és költői világot jelentő fogalomként használva) együk jellegzetes karaktervonása lett Tálkát® lírájának. így az, hogy Weöres is helyhez köti, hegy a dél-dunántúli és somogyi táj és természet hatását és jelentkezését kutatja a versekben, nem jelent elmarasztalást, 'inkább dicséretet a Balaton, a Kapos költői felfedezéséért. A kritika kiemelte Tafcáts verseinek képszerű- sógét. Azt a vonást látta meg Weöres az első kötetben (mindössze harminchárom varéban), ami legiegyénjibb sajátjává vált Tafcáts költészetének: vizualitás, képalkotó erő, színek és formák harmóniája. Elevenre tapintott Weöres Tafcáts alkotói módszeréről írva. A kötet elodwastán kimutatta, hagy a valóság Tafcáts számára „repülőpálya”, ahonnan elindulhat, hogy a versek a valóság és a képzelet „vagyülésénak” eredményei.

E két kritika több dolgot bizonyít; először Weöres és Takáts barátságát, másfelől szemléletük, látásmódjuk egyfajta rokonságát. S ez irodalomtörténe159