Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 5. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Pósfai H. János: Nagycsaládok házatáján
PÓSFAI H. JÁNOS Nagycsaládok házatáján A napfényes utcáról homályos, szűk udvarba lépünk. Átlósan, keresztben, nagy- nagy összevisszaságban kötelek feszülnek, a köteleken ruha szárad. Átbújká- lunk, az udvar mélyén lakó G. Ferencék ajtaján kopogunk. Nincsenek itthon, de a kilincs enged. Doh- és penészszag csap az orrunkba, áporodott ételszag terjeng. Egy annyira zsúfolt helyiségbe jutunk, hogy mozdulni is alig lehet benne. Két heverő, egy pótágy foglalja el az alig háromszor három méter alapterületű szobácskát. Az ablakon kék sötétítő papír. A falakat is színes papír borítja. Az egyik ágy fölött falvédő, émelygős szöveggel: „Megáll az idő, az égen néma álló csillagok, a földön csak te vagy és én vagyok ..A falvédő alatt kisgyermek gőgicsél. Alig több néhány hónaposnál. Mellette két nagyobbacska, masza- tos az arcuk, szemükből riadalom száll az idegen „betolakodó” felé. Szájuk tele cumival, szívják és ijedten pislognak. Édesanyjuk is megriad, amikor megérkezik. Mentegetőzik, csak most ment el hazulról, nem szívesen hagyja magukra az apróságokat, el kellett futnia a boltba. Megenyhül, amikor megtudja, miért keresik. A városi tanács igazgatási osztályától „szálltak ki”, hogy felmérjék a lakásukat. Lakás ez? Lakás az ilyen? Az utca járókelője talán nem is sejti mit rejtenek a kékpapíros ablakok, a földbe süppedt házak, a minden bűzt elnyelő, vaksi udvarok. Szociológiai témának keserű, de valóság, ami a kíváncsi szemek elé tárul. Mintha nem rombolták volna le százával a bűzfészkeket, mintha nem tűnt volna el színhelyéről a Karicsa, a Sorok utcai „bűntanya”, a Sörház utca megannyi vaksi ablakával. Szombathelyen az utóbbi néhány évben félezernyi családot mentettek ki az évszázados nyomorból. Családok százait váltották meg attól a vakond-élettől, amelybe a lakásínség taszította őket. Az ősi városmag köré új lakótelepeket emeltek, csupaüveg és vasbeton paloták sorai nyitnak kaput a mai városba érkező előtt. És mégis. Szinte hihetetlen, hogy milyen körülmények között élnek még ma is öt-, nyolc-, tíztagú családok ... A fiatalasszony tétován körbemutat, közli, hogy így élnek. A férje nem kívánkozik haza, legtöbbször nincs is itthon. Egyedül van a három gyerekkel. Néha magukra hagyja őket, szalad a boltba, szalad az ételgyárba, szalad ide, szalad oda, egy pillanatnyi nyugta sincs. A Kertészeti Vállalatnál dolgozik, de harmadik éve itthon van gyermekgondozási segélyen. Kétezerhétszázat kap, meg családi pótlékot. Az urától régóta egy fillért sem. Legutóbb feljelentette a bíróságon, de a tartásdíjat nem tudták behajtani rajta, mivel nem dolgozik rendszeresen. A lakásért — ezért az odúért — négyszáz forintot fizet a háziúrnak, aki a villanyt még külön felszámítja. A házban ez a család fizeti a legalacsonyabb lakbért. A többiek, még öt lakó hat-hétszázat fizetnek, mert konyha is tartozik a szobához. A háziurat úgy ismerik a városban, mint az albérlők királyát. Legalább harminc lakója van, nem is csinál mást, csak szerződéseket 422
