Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 1. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Pósfai H. János: Három évtized
A három évtized jó volt arra, hogy megtanuljuk becsülni önmagunkat; felmérjük képességeinket, berendezkedjünk a magunk teremtette új hazában, de élni mindennel — az egyén és a közösség javára egyszerre — még nem tudunk igazán. A felszabadulás határkő. Sokak számára maga az élet. Azok, akiket a haláltól mentett meg az a bizonyos pillanat, az élet újrakezdését számítják innen. Százezrek hihetetlen újjászületését; szegények megváltását; üldözöttek megszabadítását; a repülést áhítóknak a szárnyakat jelenti, A három évtized pedig mindennek a próbáját. Néhány arcot villant fel a krónikás; sorsvázlatokat a sok-sok ezerből, hogy megmutasson valamit, de korántsem a teljesség igényével. Ezek a beszélgetések történelmet idéznek, de semmiképpen nem helyettesíthetik a történészek munkáit. 1_ Siheder, alig-legény korában elromlott a harmonikája. Sajnálta nagyon, a faluban egyedül neki volt ilyen hangszere. Nem emlékszik rá, hogyan, miként került hozzá, csak a fájdalom sajog benne még ma is, amit akkor érzett. Bevitte a városba, de a hangszerjavító mosolyogva visszaadta neki: dobja a szemétdombra, nem lesz abból már hangszer soha az életben. A siheder legény azonban nem tudott belenyugodni. Otthon újra, meg újra elővette a harmonikát, addig fabrikált, babrálgatott, míg újrateremtette az avítt hangszert. Régi óra rugójából reszelte a sípot. Fogalma sem volt arról, mit jelent az a szó, hogy frekvencia, hogy a fém elvékonyításával növelni lehet a rezgésszámot. Csak azt tudta, hogy a vállalkozás sikerült, a harmonika újra szól, talán még szebben, mint azelőtt. Évekkel később, amikor idősödő fejjel megtanulta a fizikát és közelebbről megismerte annak törvényeit, már meg is tudta magyarázni azt, amit korábban gyakorlattá tett. Együtt ülünk most egy falusi kis konyhában. A táj termésével kínál, amelynek jobb a színe, mint az íze. Beszél, epizódok elevenednek meg az életéből, fölvillan a harmonika története is, és sok-sok gyerekkori, ifjúkori álom. — Amit meg nem éltünk, arról nem lehet beszélni — mondja. — De az bizonyos, nem sokkal lennénk előbbre, ha nem jön 1945. A magunkfajta hiába volt tehetséges, nem jutott neki hely az iskolák padjaiban. Az édesapámnak tizenhat holdja volt itt ezen a savanyú talajon, de nem tudom, nem inkább az élete volt-e savanyúbb? — Magát csodaembernek tartják a faluban. — Senki nem próféta a saját hazájában. Amikor tizennyolc éves lettem, apám azt mondta: „Fiam, te már érted a dolgot, csinálj a földdel, amit akarsz.” Hát akkor én nem gondolkoztam egy percig sem, mentem a többi után. Bevittem a földet a közösbe, s rá sem mertem gondolni, hogy pár év múlva két falu határát bízza rám a tagság. Ezermester volt a faluban. Ha kellett, falat rakott, tetőt ácsolt, füstölőt, vagy színt épített, megpatkolta a lovat, megmutatta a bognároknak, hogyan lehet kifaragni egy kaszakancsót a „normaidőn” belül, hordót fabrikált, malacot, borjút miskárolt, hangszert javított. S amit tett, abban senki nem talált kivetnivalót. 54
