Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 6. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Bertalan Lajos: Háztáji ősz egy pillanatra

A vita végén azért csak a bizakodás kerekedik fölül, noha szavakban csak közhelyszerűen tudjuk megfogalmazni: úgy még sohasem volt, hogy valahogy ne lett volna ... Arról természetesen egyetlen szó sem esett köztünk, hogy a háztáji gazdaságok megerősítése párt- és állami vezetésünk elhatározott szándéka, s hogy ez ügyben már tettek is egyetmást. A mi kis háztájinkat amúgy is közügyként kezeltük kezdettől fogva, mert abból, tudtuk, valamiképpen — ha csak morzsák formájában is — a köznek ugyancsak haszna volt. Számunkra ez a ,,morzsa” tavasz—nyár fordulójától késő őszig egy kis hétvégi tojás, krumpli, egy-egy fej saláta, majd zöldborsó, karalábé, zöldpaprika, karfiol, uborka, vöröshagyma, sárgarépa, petrezselyem, mák, bab, káposzta, paradicsom, dinnye (az idén először kísérletképpen ültettünk görögdinnyét, s bár megkésve, jól díszlett), sütőtök, céklarépa . . . S még korántsem értem a felsorolás végére, mert a málnát, diót (három fával), körtét, meggyet (az idén fordult igazán termőre), a jövőre már termő földiepret is hozzá kellene tenni.

Mindez viszonylag kicsi, kétszáz négyszögölnél kisebb területről... Nem különösebb ráfordítással s nem is mindig a legszakszerűbb munkával. (Mi, a család jövevény tagjai nem vagyunk sem gyakorló földművesek, sem kertészek, apám pedig mindig a kinti földekkel foglalkozott, kerti veteménnyel csak mellékesen és alig.) S kivéve a palánták kezdeti öntözését (hogy megéledjenek, megeredjenek), öntözés nélkül. A lehetőségek tehát szinte korlátlanok.

Kihasználásuk persze más dolog. Ahhoz például korlátlan szabadidő kellene, hogy éppen akkor utazhassunk haza, amikor például a borsót, mákot vetni, paradicsomot, paprikát palántázmi, öntözni, krumplibogarat irtani, krumplit töltögetni, málnát szedni illik. Hogy ismét fel ne soroljam a többit! Hiába, mi már csak ilyen kétlakiak, kétlel'kűek maradunk: húz bennünket a haza, az otthoni ház, a kert, a vetemény, de választott életformánkat már nem cseréljük vissza ezért. Maradunk: hazajáró lelkek, s tesszük — jól-rosszul —, amit erőnk, időnk, lelkiismeretünk szerint tehetünk.

Közben — útközben a lesvári útszakasznál fölvillan előttünk gyermekkori önmagunk, ahogy tarisznya a nyakunkban, tiporjuk a biciklipedált, s arra gondolunk, hogy a patkányok elől jó magasra kell vernünk a szeget az istálló falába . . .

S közben az is eszembe jut. hogy pesti balesetem alkalmával totálkáros Zsigulim helyett talán a Casco révén az ÁB új kocsihoz juttat, s ismét köny- nyebben járok haza. mert bizony ez a busz egy kicsit zsúfolt, s nem akkor indul, megy-jön, amikor nekem, nekünk éppen kellemesebb volna. ..

Mielőtt kiballagnánk a buszmegállóhoz, meghallgatjuk apám sokszor hallott, de mindig eleven visszaemlékezését az első háború olasz frontjára, ahol a Doberdó—Hermada mellett megsebesült... Ahogy a megálló felé ballagunk, még megígértetem vele, hogy legközelebb a csornai Franklin malomról meséljen, ahova évekig járt, fuvarozta oda a gabonát, haza a lisztet, s én egyszer fölkuporodhattam hajnalban mellé a bakra, hogy végre a fehértói porfészek után igazi „várost” és artézikutat láthassak .. .

541