Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 6. szám - Farkas Imre: Háromszor kell az ember (elbeszélés)
Hát hogy viselkedtem volna? Nézd már! Nem volt az én viselkedésemmel baj soha. Amit kérdeznek, arra válaszol az ember. Ha nem kérdezik, nem kotyog össze-vissza. Amikor a tanár megkérdezte, mikor köptél vért, rosszul válaszoltál. Mii mondtam? Azt, hogy két éve. Persze kijavítottam, hogy soha. Zúgott az a gép nehezen értettem, miket kérdez. Mit mutatnak a papírok? Azt hiszem, jót. Ne beszélj! A tüdő, de ezt úgyis sejtettük, tele van forradással. Megviselte a sok tüdőgyulladás. Ezért lélegzet nehezebben. A gyomorral nincs baj. Ott álltam a tanár mögött, láttam. A belek is, ameddig eljutott a kása, szépen fehéredtek. 'Te ezt mind láttad? Láttam én még a szívedet is. Elég nagy, de szépen, szabályosan mozog. Abból láttam, hogy nem félsz. Miért féltem volna? Csak úgy. Egytől félek én. Mi az az egy? Nehogy te halj meg előbb. Olyan vagyok én már, mint a gyerek. Látod, most tanítottál meg arra is, hogy kell átmenni az úton. Nem néztél se jobbra, se balra. Vigyázni kell! Neki is van szeme. Az autósnak. Csak nem tapossa el az embert, ha látja. Ha gyorsan megy, nem tud megállni. Ezen elgondolkozott. Leült mellénk egy öregember. Ismerték egymást. Nem hallgattam a beszélgetésüket. Abból állhatott, hogy az uram elmondta a betegségét meg a vizsgálatokat. Azt figyeltem meg, amit az öregember mondott búcsúzóul. Háromszor kell az ember. Amikor születik, amikor házasodik, amikor meghal. Igaz, mondta az uram. Amikor az öregember elment, újra a vizsgálatra terelődött a szó. Csúnya a vérem, mondta. Miért volna csúnya? Fekete. Nem szédültél, amikor folyni láttad? Ó, Mariskám. Amennyi vért én kifolyni láttam! Eltettem a leleteket, jött a busz. Hazaértünk, ettünk. Nekiálltam a mosogatásnak, és azért imádkoztam, hogy jó legyen a vérvizsgálat eredménye is. Hátha maradhatna még köztünk. Kevés jót élt meg. Hé, öreg! Hova olyan, gyorsan? Átöltözve jött ki a konyhából, fütyörészve, katonásan lépkedett. Elmúlt a tüdőgyulladás, nem lustálkodhatok tovább. Levágom azt a kis árpát a barackfa alatt, hogy könnyebben megtaláld, ami lehull. A félhármas busszal mentem a leletért, ötre a rendelőben voltam. A doktor úr első kérdése az volt, mennyi a süllyedés. Nyújtottam a papírt, elkapta. Kilenc, mondta megkönnyebbülve. Ebben a korban már vagy a rák vagy a szív. A szívére vigyázzzon az öreg, mert azt már öt éve segítgetem. Búcsúzáskor pénzt tettem az asztalra. Megsértődött. Mit gondol a néni? Nem vágok én. Akkor lehetett éppen öt éve annak, hogy a három közül a második eperfát vágtuk ki az udvaron. Megéleztette apánk a szövetkezeti asztalosműhelyben a fűrészt, és amikor nyáron hazajött a fiam meg a családja, nekiálltak a faderéknak. Láttam, a gyerek az apját figyeli. Hetvenhárom éves volt akkor az uram. Húzta rendületlenül, amíg át nem ért a fűrész a derékon. Akkor egyenesedett ki, hogy szusszanjon egyet. Várakozva nézett a fiára. Jól bírja, édesapám. Ügy gondolom, fiam, van még vagy öt évem ... Tíz is. Öt évre rá, novemberben meghalt. Alvás közben, délelőtt. Egyszer egy nagyobbat lélegzett, és elfordította a fejét. Ildikót azóta becsülöm nagyon. Jött azonnal az anyjával együtt. Amikor lemosdattam szegény uramat, segített felöltöztetni. Kérdezte, nyakkendőt kössünk-e? Ö ért hozzá. Nem kötöttünk. Sosem viselt nyakkendőt. Lepedőt terítettünk a földre, hárman ráfektettük. Hát mégis elmentél, én csöndes legényem. Sokáig néztem az arcát. Csalódottnak láttam. Sírásnak. Az a gyerek alszik el így, aki hiába volt egész nap jó, mégsem kapta meg, amivel kecsegtették. (Vége) 525
