Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 6. szám - Farkas Imre: Háromszor kell az ember (elbeszélés)

a havat is elhányom a fal tövétől. Enyhe tél ígérkezik, sógorkám. Végig tele volt virággal az ökörfarkkóró. Attól még szigorú is leihet. Az egyformán virá­gos kóró egyforma telet jelent. Majd kiderül, sógorkám. Hiszen értem én az ökörfarkkóró jóslatát. El is gondoltam már, hogy le­gyen, mint legyen, ha megyek. Felírtam mindent a cédulára. A macskáknak eleség és víz legyen. A villanyrezsót meg a dunyhát el kell zárni a szekrénybe. A vizeskancsó üresen maradjon. A rolókat le kell engedni. A villanyt ki kell kapcsolni. A szerszámoknak a polyvásban, a muskátlinak a kisszobában, a sa­vanyúságnak lldikóéknál, a gyökérnek, sárgarépának pedig a papírzsákban lesz jó helye. Nem hiszem, hogy sor kerülne rá. Megmondta valaki a napokban, miért jár annyit haza mostanában ez a Rozika. Azért, mert árulják a gyermekeim a házamat meg a kis földemet. Soha nem hittem volna, hogy ilyesmire képesek. Eladnák a kalitkát madarastul. Azt mondta .az illető, Roziika talán rá is állna. Jól ismerjük egymást, amíg élek maradhatnék a házban. Amíg élek.. . De könnyű elfújni a magatehetetlen öreg mécsesét. Mondta az uram, akkor már nagyon beteg volt, ne menj egyik­hez se, maradj a tiédben. Csakhogy nem így gondolta ezt ő. Istenem, mit meg kell érni az embernek, ha sokáig él. Megírtam mind a háromnak, itthon maradok. Sajnálnám magára hagyni a házat, az állatokat meg a virágokat. Rossz a világ. Valami féreg elpusztította a sárgarépám kétharmadát, de majd spórolok, hogy elég legyen újig. Az állati férgeken ki lehet fogni, de az emberi férgekkel már nem bírnék. Éjfél után háromnegyed kettőkor zörgettek az ablakomon. Beleléptem a papucsba. Villanyt gyújtottam. Fölvettem a ruhámat, a fejkendőmet, magam­ra terítettem a pufajkát, amit még az orosz katonák hagytak itt az uramnak 45-ben, mentem ajtót nyitni. Nem féltem. Megismertem messziről a lépéseket, meg azt is tudtam, ebben az időben jön Pest felől az utolsó vonat. Gyertek, kedveseim. Gyorsan, gyorsan, hideg az éjszaka. Ugye megéhez­tetek? Főztem egy fazék savanyú krumplilevest tyúkhússal. Jó puha kenyér is van hozzá. Egyetek. Azután be gyorsan az ágyba. Kellemes a szoba, három kéve száriziket tüzeltem be a kemencébe. Cserepet nem melegítek a lábatok- hoz, jó még ez a vén ház, tartja a meleget. A falakat szét se lehetne csákányozni. Jóízűen ettek. Hiába szabadkoztam, hogy éjszakára nem kívánom, egy me­rőkanál levest a májával nekem is le kellett nyomkodnom. Nem látszottak bű­nösnek. A fiam üveget bontott, vörös bort öntött mindenkinek, egy ujjnyit én is elfogadtam. Még a nagyobbik lányom is jól kiitta a poharát, pedig a cukor miatt neki vigyázni kéne. Sütöttem túrós lepényt. Nem köttet, gyúrt aljút. Ninosen benne se kapor se krumpli, csupa-csupa túró meg tejföl az egész. Kocsonya is van, ha valaki kér­ne. Savanyú dinnye, cseresznyebefőtt, meggykompót. Ekkor már nagyon figyel­tek. Nem bolti. Ez a föld termelte, rátok marad, ha meghaltam. Harminc évig ápoltam érte az öreg szüléimét. Sűrűn összenézték, de nem cinkosok módjára. Termett szépen fűszerpaprika is. Megmostam, kiszárítottam a lepény után a kemencében, aztán leőröltem a kicsire vett kukoricadarálón. Lett mindegyi- kőtöknek egy kisebb fajta zacskóval. Szép piros. Kellemes az illata. Majd gon­doltok rám, amikor használjátok. De ekkor már sűrűn potyogott a könnyem. Miért sír, édesanyám? Jöttek oda hozzám a lányok. Miért végrendelkezik? Adja a jóisten, hogy sokáig köztünk maradjon! Meglopták a sárgarépáját? Ott egye meg a fene azt a répát meg azt a tolvajt is. Ezért ne tessék sírni! Nagyon megijedtünk a levelétől. Össze-vissza kapaszkodtak azok a remegő sorok, mint­522

Next

/
Oldalképek
Tartalom