Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 6. szám - Farkas Imre: Háromszor kell az ember (elbeszélés)

a havat is elhányom a fal tövétől. Enyhe tél ígérkezik, sógorkám. Végig tele volt virággal az ökörfarkkóró. Attól még szigorú is leihet. Az egyformán virágos kóró egyforma telet jelent. Majd kiderül, sógorkám.

Hiszen értem én az ökörfarkkóró jóslatát. El is gondoltam már, hogy legyen, mint legyen, ha megyek. Felírtam mindent a cédulára. A macskáknak eleség és víz legyen. A villanyrezsót meg a dunyhát el kell zárni a szekrénybe. A vizeskancsó üresen maradjon. A rolókat le kell engedni. A villanyt ki kell kapcsolni. A szerszámoknak a polyvásban, a muskátlinak a kisszobában, a savanyúságnak lldikóéknál, a gyökérnek, sárgarépának pedig a papírzsákban lesz jó helye. Nem hiszem, hogy sor kerülne rá.

Megmondta valaki a napokban, miért jár annyit haza mostanában ez a Rozika. Azért, mert árulják a gyermekeim a házamat meg a kis földemet. Soha nem hittem volna, hogy ilyesmire képesek. Eladnák a kalitkát madarastul. Azt mondta .az illető, Roziika talán rá is állna. Jól ismerjük egymást, amíg élek maradhatnék a házban. Amíg élek.. . De könnyű elfújni a magatehetetlen öreg mécsesét. Mondta az uram, akkor már nagyon beteg volt, ne menj egyikhez se, maradj a tiédben. Csakhogy nem így gondolta ezt ő. Istenem, mit meg kell érni az embernek, ha sokáig él.

Megírtam mind a háromnak, itthon maradok. Sajnálnám magára hagyni a házat, az állatokat meg a virágokat. Rossz a világ. Valami féreg elpusztította a sárgarépám kétharmadát, de majd spórolok, hogy elég legyen újig. Az állati férgeken ki lehet fogni, de az emberi férgekkel már nem bírnék.

Éjfél után háromnegyed kettőkor zörgettek az ablakomon. Beleléptem a papucsba. Villanyt gyújtottam. Fölvettem a ruhámat, a fejkendőmet, magamra terítettem a pufajkát, amit még az orosz katonák hagytak itt az uramnak 45-ben, mentem ajtót nyitni. Nem féltem. Megismertem messziről a lépéseket, meg azt is tudtam, ebben az időben jön Pest felől az utolsó vonat.

Gyertek, kedveseim. Gyorsan, gyorsan, hideg az éjszaka. Ugye megéheztetek? Főztem egy fazék savanyú krumplilevest tyúkhússal. Jó puha kenyér is van hozzá. Egyetek. Azután be gyorsan az ágyba. Kellemes a szoba, három kéve száriziket tüzeltem be a kemencébe. Cserepet nem melegítek a lábatok- hoz, jó még ez a vén ház, tartja a meleget. A falakat szét se lehetne csákányozni.

Jóízűen ettek. Hiába szabadkoztam, hogy éjszakára nem kívánom, egy merőkanál levest a májával nekem is le kellett nyomkodnom. Nem látszottak bűnösnek. A fiam üveget bontott, vörös bort öntött mindenkinek, egy ujjnyit én is elfogadtam. Még a nagyobbik lányom is jól kiitta a poharát, pedig a cukor miatt neki vigyázni kéne.

Sütöttem túrós lepényt. Nem köttet, gyúrt aljút. Ninosen benne se kapor se krumpli, csupa-csupa túró meg tejföl az egész. Kocsonya is van, ha valaki kérne. Savanyú dinnye, cseresznyebefőtt, meggykompót. Ekkor már nagyon figyeltek. Nem bolti. Ez a föld termelte, rátok marad, ha meghaltam. Harminc évig ápoltam érte az öreg szüléimét. Sűrűn összenézték, de nem cinkosok módjára.

Termett szépen fűszerpaprika is. Megmostam, kiszárítottam a lepény után a kemencében, aztán leőröltem a kicsire vett kukoricadarálón. Lett mindegyi- kőtöknek egy kisebb fajta zacskóval. Szép piros. Kellemes az illata. Majd gondoltok rám, amikor használjátok. De ekkor már sűrűn potyogott a könnyem.

Miért sír, édesanyám? Jöttek oda hozzám a lányok. Miért végrendelkezik? Adja a jóisten, hogy sokáig köztünk maradjon! Meglopták a sárgarépáját? Ott egye meg a fene azt a répát meg azt a tolvajt is. Ezért ne tessék sírni! Nagyon megijedtünk a levelétől. Össze-vissza kapaszkodtak azok a remegő sorok, mint522