Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 6. szám - Farkas Imre: Háromszor kell az ember (elbeszélés)
kedni, barátkozni, panaszkodni. A 12 hold földért meg a házért évi 20—25 iganap robottal tartozott a földész. Rendszerint a szorgosabb munkák idején, szénahordáskor, csépléskor és ősszel vette igénybe az uraság. A földész zsellért vehetett maga mellé. Odaadta neki a hátsó szobát, amiért az robottal fizetett. Amikor letelt a robot, napszámba járhatott az uraság földjére, vagy részes lehetett. Persze, a munkában a földészt illette az elsőség, ezért látta el a zsellért téli tüzelővel. Édesapám későn ért Tökfaluba, nem kapta meg az állást. Hazafelé tartva bement ángyikámékhoz. Elmesélte, hogy az ördögnek tartozott az úttal. Jani bátyám öregbéres volt Láposon, mondta édesapámnak, most hurcolkodott el onnan egy Mészáros nevű ember két fiával. Menjen a helyére. Ez a Lápos major akkor ezeregyszáz kishold földből állt, szép kastély, istállók, pajták rajta. Édesapám elfogadta az állást, 1905-ben, József-napkor költöztünk. Jó száraz cselédlakást kaptunk, Móriczékkal laktunk közös konyhán. Édesapám és Gábor bátyám egészbéresek lettek, én háromnegyedbéres. Itt i következőt kapta az egészbéres: 16 mázsa búza, 8 mázsa árpa, 12 forint ángá- ria-pénz, só, köleskása, 12 kiló szalonna fertályonként, 200 négyszögöl vete- mény, 1 kataszteri hold kukorica fölszántva, géppel bevetve, de a vetőmagot n béres adta hozzá, 1 tehén és rúgott bornyú koráig a szaporulata, urasági istállóban, urasági takarmányon. Az állatgondozót is az uraság fizette. Szabad disznótartás volt saját eleségen, urasági kanásszal. Szabad tüzelés szalmával, szár- izikkel. Fát a konyhára nem adtak. Jobb volt a cselédbér, mint Szőllősön. A munkaidő nyáron 2 órától este 11-ig, télen reggel 4 órától este 7-ig tartott. Kapáltunk mi szorgalmasan, de nagyon rossz termés volt kukoricából abban az évben. Édesanyám, édesapám, Gábor meg én egy-egy zsákkal a hónunk alatt mentünk ki reggel, délre már otthon is voltunk. Négy zsák kukorica lett az egy holdon. Gábor bátyám erősködött, hogy hazaviszi egyedül, de édesanyám nem engedte. Nem szerette, ha virtuskodik. Féltette. Nagyon erős ember volt szegény. Ma világbajnok lehetne. Megcsinált olyanokat, hogy el se hinnéd. Vasárnaponként édesanyám mindig nagyon szépen kiöltöztetett bennünket. Talpigráncolt gatya, de hófehér ám, síing élt kötény, fényes, fekete csizma és fekete kalap. Ügy járkáltunk egyik cselédháztól a másikig, mint a pávák. Kártyáztunk, métáztunk, beszélgettünk a lányokkal, virtuskodtunk, mikor mi adódott. Egyszer is, szép napos vasárnap délelőtt, ahogy kilépünk a konyhaajtón, látjuk, a karámnál két legény álldogál. Nézik a bikát. Kiengedték az új Samut, mondta Gábor. Gyere. Át akartam menni Móriczékhoz nyiratkozni, szabadkoztam. Olyan mindenhez értő ember volt az öreg Móricz. Majd elmész később. Szerette szegény bátyám, ha nem tágítok mellőle. Tarka bika volt, fiatal. Móricz Jani meg Guba Sándor álltak a karámnál. Arról beszélgettek, hogy élt valaha a környéken egy hentes. Az a legnagyobb bikát is ledöntötte a szarvánál fogva. Ha ugyan igaz volt. Mér ne lett volna? Ezt tán nem lehetne? — kérdezte Gáborunk. A két legény jól megnézte. Űjak voltunk még Láposon<, alig ismerték a bátyámat. Nem látszott olyan nagyon erősnek. Igaz, magas volt, 204 centi, de karja, lába csak ahhoz való, amúgy testre meg takaros. Lehetni lehetne, mondta Guba. Bika van hozzá. Akad hozzá ember is, mondta Gáborunk. De olyan valaki akad-e, akinek van rá három liter pálinkája. Akad, mondta nevetve Guba. Ne bolondulj, súgtam Gábornak. En se szerettem, ha virtuskodott. Ne félj. Fogd! Kiakasztotta a nyakából a kötőjét, de akkorra álltak már ott vagy tizen. 514
