Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 1. szám - Kósa Csaba: Ipi-apacs

útra, legalábbis ennek a dalnak a zenekíséretét beszélte meg a Furulyással, s egyáltalán meg sem fordult a fejében, hogy valahol mást is várhatnak tőle.

Fölemelte a pepita papucsot, s most ott állt Tomcsányi ágya fölött. A hajnali derengésben saját számára is érthetetlen érdeklődéssel fürkészte az énekes arcát. A sértődöttségnek s a dühnek semmiféle maradék vonását nem látta rajta. Tomcsányi nyugodtan, egyenletesen böfögte álmát a mennyezetre. Szent fogadalmából, hogy ő egy tanteremben, nyitható vaságyon, soha de soha nem hajtja álomra a fejét, végül még egy csipetnyi nyugtalanságra sem tellett. Egy iskolában, iskolafélében, ahol még kezet mosni sem lehet? Gyalázat, gyalázat kérem! És együtt a hölggyel, a Furulyással, négy férfiú? Hogyan képzelik ezt? Azonnal indulunk, ordította Tomcsányi, a sofőr azonban megtagadta a parancsot. Elfáradt, nem kockáztatja a szabadságát senki kedvéért sem. Lefekvés után, a feltámadt felelősségtől fátyolos szemmel Tomcsányi mégis végigjárta a terem négy sarkába tolt ágyakat — akkor döbbent rá, hogy szánja ezt a duzzadt hasú, kopaszodó, szemüveges embert. Tomcsányi visszeres lábszárán a napi megaláztatások eltüntethetetlen göcsei, a zsírszegélyes hálóing maga a beismert vereség. Egykor Tomcsányinak nagy jövőt jósoltak; évtizede még tele volt nevével a sajtó, a rádióból naponta előhozsannázott a hangja. Egyszerre a rémület szánalmát érezte a torkán, az elbukás keserű lehelete csapta meg. S ha önmagát látja az énekesben, ha jövendő törött arcmása villan feléje az elkoszolódott hálósipka alól? Tíz esztendeje, a sikeres főiskolai felvétel diadalittas napjaiban talán el tudta képzelni magát napidíjas koslatóként? Hamlet akart lenni, mint minden fellelkesült őrült, aki színpadra vágyik, Teli Vilmos, Bánk bán ... a nevetés és a könnyek között akkor még mintha különbség sem lett volna. Mindkettő magában hordta a másikat is.

— Mi bajod Erzsiké? Miért sírsz? Mi bajod, na?

— Ha megbetegszünk ... Öregek leszünk már . . .

— Ettől félsz? Ettől aztán ne félj! Azon a szigeten nem lehet megöregedni! Mert ott nincs nap, nincs hét, nincs hónap. És év sincs. És tél se, és nyár se!

— Csak férj leszünk és feleség? — A szőke fonaton aranycsat ragyog, kar- bunkulussal kirakva, messzi kikötőből való. Egy félszemű ember árulta, zacskó aranyért.

— Hét gyerekünk lesz! Hét fiú!

— Lány is kell — durcáskodik Erzsiké. — A fiúk mindent összetörnek.

— Hát jó .. . Két lány elég?

— Három. Ügy igazságos.

Közelebb búvik, csontos vállacskája megböki az oldalát.

— Fogadd meg, hogy nem bántod őket! Megfogadod?

A térkép alatt ültek, az utolsó padban; ott kell lennie a jelnek is, amit bics^ kájával a felső lapra vésett. Milyen jel volt — emlékezik-e rá? A bicskanyél sima melege bizsergeti a tenyerét, érzi a mozdulat súlya alatt felpattogzó fenyő sercegését, — de a bevésett formából csak a nyersen kivillanó fa színe élesedik meg. Sebaj, megkeresi azt a padot, még most hajnalban megkeresi, hiszen itt kell lennie valahol, itt, ahol a térkép is függött. Ebben a teremben. Ebben a kisiskolában — így hívták, mert az alsósoké volt —, ahol évtizedes álmaiban úgy járt-kelt, mintha éppen csak a nagyszünetre szaladt volna ki belőle, s mint akire másnap ugyanitt a számtanlecke megoldása vár.

Nyikorgó lábú, hosszú barna padok simultak össze békésen; a padsor közepén széles utat hagytak, kétoldalt a falak mentén csak surranásnyit. Középütt az olajjal felseprűzött dobogó magasodott, jobbján a porszenet köhögő lázas vas44