Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 6. szám - Kim Vaszin: Mari követek Moszkvában (elbeszélés)
cosokat, s a hegyi oldal népe pedig kenyeret és más élelmet is ad az orosz hadaknak... Komoran néztek a bojárok az ifjú uralkodóra. Ivan kiskorúságának évei alatt elszoktak az erős uralkodói hatalomtól, állandóan saját fejük, belátásuk szerint akartak dönteni. A bojár uralom alatt keservesen szenvedett az orosz föld. A bojárok önkényeskedése és viszálya, a kazanyi és a krimi hordák kegyetlen támadásai gyötörték, dúlták föl az orosz földet. A tűz, az éhínség és a járvány miatt kihaltak az orosz városok és a falvak. Ivan hímzett selyemkaftánban ült a magas hátú trónon a cserépkályhánál. Az uralkodó magas, sovány ember volt, idősebbnek látszott koránál. Arca hosz- szú, orra hajlott, vékony, szeme nyugtalanul nézett. Ivan a leterített asztalra könyökölve nézett egy széles papírlapot — a volt szolgáló nemesség elbeszélése alapján összeállított orosz térképet, és ezt gondolta: „A kegyetlen ellenségé a Volga, pedig azok a földek Monomahtól fogva hozzánk tartoztak.” — Jó hírek — mondta Sujszkij herceg, amikor a deák befejezte a mari követek elbeszélésének felolvasását —, csak először meg kell gondolni, megéri-e felbőszíteni Kazanyt. Védőszárnyaid alá veszed, uralkodóm, a hegyieket, megsérted a kazanyi kánt... S nemcsak Kazanyról van szó, magadra haragítod a krimi kánt is Girejt... — Gondolj, amit akarsz, a mondás azt tartja: Előtted a cseremisz, hátulról meg a sírba visz — modta az egyik Glinszkij. Mind csalók és már sok oroszt megöltek. Jól emlékeztek még a bojárok arra, hogyan hajózott Dmitrij Paleckij hadvezér még a nagy Vaszilij herceg uralkodása alatt bárkákkal és naszáddal a Volgán egészen Kazanyig. Amint Kazanyba behajóztak, a marik a part mentén kísérve őket nem hagyták, hogy partra szánjanak, s így Paleckij seregében éhínség tört ki. Amikor visszafelé jöttek, ugyanazok a marik páratlan csapdát állítottak: összekötözött tutajokkal torlaszolták el a Volgát. A ködös reggelen a Volga hullámai a tutajokhoz sodorták az oroszok bárkáit és naszádjait, a marik megtámadták őket, s kegyetlen öldöklés kezdődött. Majdnem az egész orosz sereg megsemmisült, Paleckij is csak néhány katonájával menekült meg. Mindnyájan tudták, hogy verték szét a Volgán a Paleckij seregét, de az orosz flottát ért bajért a tehetetlen hadvezért hibáztatták. Senki sem akarta elismerni mindenféle hitvány cseremiszek erejét. Így gondolkodott Iván cár is. — A cseremiszek nem jelentenek erőt — Kazany az erő. A hegyieket magunkhoz közelítve gyengítjük őket. — Meddig kell tűrnünk a rosszat, amelyet ezek a becstelenek okoznak? — kiáltott fel a szenvedélyes Andrej Kurbszkij. Parancsold meg, hatalmas uralkodóm, hogy támadjuk meg Kazanyt. Az idősebb Glinszkij, Gorbatij-Sujszkij, Vorotinszkij és Msztyiszlavszkij támogatta Kurbszkij javaslatát. A többi bojár is mellette szólt. Bár a bojárok is belső viszályban éltek, mindnyájan jól tudták, hogy a tatárok a megtorláskor nem nézik, ki kicsoda, ezért mindnyájan kívánták a kán feletti győzelmet. A széles padokon szorosan ülve a bojárok már az új gazdagságra, az új hűbéri birtokokra és földekre gondoltak, amelyeket a Kazany feletti győzelem hoz nekik. 491
