Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 5. szám - SZEMLE - Bükkösdi László: Citerazene (Galambosi László: Bárány és holló című kötetéről)
Az egyszerűbbé váló nyelvezet tömörebb és plasztikusabb lett, mint a népdalok s virágénekek többértelműséget ringató sorai. Vonatkozik ez elsősorban a legfrissebb keltezésű versekre, amelyek szinte dal formában íródtak. A nyelvi struktúrát alapul véve három részre bonthatjuk, a tárgyalt kötet anyagát. Legkorábban a köteteimet is adó Bárány és holló című elbeszélő költemény íródott. 1972-ben az országos Janus pályázaton már díjat nyert. Nyelvezetében s témájában Az irgalom ágai című kötet versei közé kívánkozik. A mindvégig jelen időben s egyes szám első személyben íródott vers talán azért olyan elementáris erejű, mert megírása idején költője könnyen azonosult az életbe nagy vitalitással induló, hazatérve megértést hiába kereső, barátjában csalatkozó, betegséggel küszködő, a halál ellen földi szépségeket megidéző Janus Pannoniusszal- Janus ötszáztizenhat soros monológja az elégia hangnemében meditál. A beszélő képeket lát és képeket idéz föl, s a képsorokból ösz- szeáll az életét megjelenítő poéma, s a minduntalan visszatérő tanulság: „A költő jámbor többé nem lehet.” Mintha önnön lázadó, világ-szemetét ostorozó verseinek dühét magyarázná Galambosi. A Janus monológhoz hasonló a kötet szabadverseinek nyelvezete s szerkesztési rendje is. A ,szabadvers formája Galambosinál mindig leírást rejt — egy belső táj kiteregetését. Ám — különösen korábbi verseiben — előszeretettel kever a képek közé varázsszöveg-szerű felszólításokat: Ragyogjanak a..., Merülj húvár .. ., Hulljanak a szószegő urak, . .. emlékezzetek apámra. . . . Törd szét a butaság orgonáját, . .. süllyedjen a hízelgő alázat. Ezeknek a verseknek a szerkesztési elve megegyezik a népi ráolvasószövegek szerkesztési rendjével. Ott is egy leíró, elbeszélő forma az uralkodó, amelynek végére vagy a végén szereplő sztereotip bűvszavak, imádságformulák elé kerül felszólító módban az utasítás a betegség vagy nyavalya elűzésére. Korábban főként szabadversek uralták Galambosi költészetét. E vonulatból a kötetre már csak öt-hat — ám igazán szép — szabadvers maradt. A legszebbek mégis azok, ahol a szabadvers módjára szerkesztett formára kötöttséget aggat. Először a rím jelenik meg, majd kötöttebbé válik a ritmus, végül ritmikus és hangsúlyos — hosszú és rövid sorokból álló —- részek váltogatják egymást, mint az Elefántcsontfehér tetők című remeklésben, amelynek már semmi köze a szabadvershez, csak azok érzik, hogy annak a leszármazottja, akik alaposabban figyelik Galambosi költői tevékenységét. Dalszerű, kötött formában íródott versek mindig is születtek állandóan ser- cegő tolla alatt, ám korábban kissé tán szégyellte őket. Csöndesen húzódtak meg a látomásokat hömpölyögtető szabadversek árnyékában. Legújabb kötetében viszont ezek a rafináltan egyszerű nyelvezetű dalok vannak számszerint többen. Ilyen világosabb, „olvashatóbb”, ugyanakkor veretesebb verseket szeretnénk olvasni ezután is Galambositól. A kötött forma a jó költő számára nem jelent béklyót, sőt fegyelmet jelent, esapongás helyett rendet, felsorolás helyett világos szerkezetet, ömlesztés helyett megformálást. A nagy analizálások helyett a szintézisre teremt lehetőséget. Más kérdés persze, hogy a kritikusok és szerkesztők legtöbbjének nincs a szintézishez szeme-füle. A keresést mindig illik dicsérni, támogatni — a szin- tétizálást legtöbbször nem is értik . . . A költő gyermek- és ifjúkora három kis baranyai faluhoz kötődik. Az esz- mélés és a legnagyobb megrázkódtatások a Jakab-hegy sziklái alatt épült, a Mecsek völgyébe rejtőzködő Árpád-korból itt ragadt Cserkúton érték. Ebben 472
