Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 5. szám - SZÍNHÁZ - ZENE - Nagy Alpár: Bartók Béla soproni kapcsolatai
,,A hangversenyt szép. de nem túlságosan nagylétszámú előkelő közönség hallgatta meg.”:!'’ A Soproni Hírlapban Horváth József összegezett Az a fényes közönség, amely a terem kétharmadát megtöltötte, meleg lelkesedéssel ünnepelte Bartókot, akinek szikár, aszkéta alakja újra és újra megjelent a dobogón, hogy szerényen meghajoljon az ünneplő tömeg előtt.” íme, végre az is kiderült, hogy a „fényes közönség” mindössze a terem kétharmadát töltötte meg! Ez a szám önmagáért beszél! Horváth József a következőkben rámutatott: „...Saját kompozíciói, amelyeket előadott, mind a második alkotóperiódusba esnek, amikor már teljesen szakított Debussy-vel és teljesen a saját útjain járt. És büszke lehet arra Bartók, hogy ezeknek a műveknek Sopronban is sikerük volt, mert ez annak a jele, hogy a nagy zenei forradalom hullámai, amelyet ő megindított, már Sopronba is eljutottak ... és már nemcsak a nagy világvárosok, hanem a kisebb kultúr- centrumok is érezni kezdik hatását. ”r,(> A fogadás és a siker, a „fényes elégtétel” most sem volt nagyobb, mint 1924-ben. Ezt bizonyítandó beszéljen egy szemtanú is, aki hiteles szavakkal, mindenféle újságírói pátosztól és túlzásoktól mentesen állítja elénk Bartók Béla 1928-as soproni fogadtatását. A visszaemlékezésből megtudjuk, hogy „szerény küldöttség” ment az állomásra Bartók elé . . . „A zeneegyesület részéről ott volt az alelnök, Marcsek Tibor, azután ott volt egy kitűnő fiatal zongorista, Flórián György, pozsonyi születésű; Kolb Jenő és még ketten vagy hárman. Akkoriban csak sínautó volt, ami Pestről jött ide. A jelenlévők között izgatott a hangulat: ki fogja üdvözölni a Mestert? Ki fogja? Karpáti Sándor, jónevű zenetanár és zeneszerző, de nem volt sehol a világon. Befutott a második vágányra a vonat. Mi a peronon álltunk, közöttünk és a vonat között még egy vágány volt. Egymás után szállingóztak ki a kocsiból az emberek és majdnem utolsónak Bartók, egy kis cekkerrel. Megállt a vonat ajtajánál. Mi szintén álltunk. Kárpáti sehol. Bartók megindult mifelénk, mert megszimatolta, hogy mi vagyunk a nagy küldöttség. Megállt előttünk, letette cekkerjét. Mi pedig mint sóbálvány álltunk lecövekelve, míg végre eszébe jutott az elsőnek, hogy megmondja nevét. Egymás után pattogtak a nevek: Marcsek, azután Blaschek, aztán Kolb, végre Flórián, és az én nevem. Megint óriási szünet állott be . . . Bartók egyet sóhajtott, odaadta cekkerjét és elindult a kijárat felé. Amikor a kijáratnak a város felé eső oldalához érkeztünk, ott ugrott elibénk Kárpáti Sándor (ő sem volt akkor éppen fiatal, lágy 60-on túl) e szavakkal: — ...a fene egye meg, peronjegyet kértek tőlem és nem volt nálam pénz, Isten hozta, kedves Mester! (Ez volt az első nap, hogy bevezették a peronjegyet a GYSEV-állomáson.) Ott volt egy zenerajongó, Molnár Pál, az író Molnár Józsefnek az öccse, aki elhozta a családi autót. Betuszkolhattuk Bartók Bélát, betuszkoltuk Kárpátit hozzá. Mi az események hatása alatt némán kullogtunk be a Pannóniába. Mikor odaérkeztünk, akkor jött le Bartók Béla is az étkezőterembe — délután két óra volt —■ és akkor nem valami csodálatos falatokat rendelt, hanem spenótot. Miközben evett, próbáltuk szórakoztatni, ami elég rosszul sikerült. Amikor befejezte, mondta, szeretné megnézni a Kaszinót, mert szeretne kicsit gyakorolni. Mi, Flóriánnal, megkértük, hogy legyen szabad elkísérnünk. El is kísértük. Ott a következő játszódott le: A nagyteremben, melyet akkor kezdtek fűteni, hűvös volt még; Bartók levetette a kabátját, levetette a mellényét, a zongorához ült és elkezdett Bachot 463
