Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 5. szám - TANULMÁNY - Könczöl Csaba: A hallgatás szinonimái

empirikus lét itt eleve azonos az emberi értelemben vett nem-léttel. A létnek itt csak egyfajta tudata van: Hammé és Clové, akik csak a szeméttárolóban érzik otthonosan magukat. Tandori lírai szubjektumának tudatában minden belemosódott a szürke semmibe: ebben az egyetemes nivellálódásban ugyanúgy nincsen értékes és értéktelen, jó és rossz, szép és rút, ugyanúgy hiányzanak a hangsúlyok és az értelmi tagoltság — mint Juhásznál. Már itt meglepő a hasonlóság a transzcendens teremtővé növelt Költőnek és a Tandori-kötet lírai szubjektumának tudati geográfiája között. Ebből az attitűdből már érthetőbb az Egy talált tárgy megtisztításának, első bepillantásra is észlelhető különbsége minden megszokott verseskötettől. Köl- tőietlenebb verskötet ennél magyar nyelven ezeddig minden bizonnyal nem jelent meg. A költészet hagyományos fegyvertárának itt még csak törmelé­keivel, foszlányaival sem találkozunk. Nyelve színtelen, zörgő, aszott, de ez is csak akkor, amikor egyáltalán van még nyelve (mert jel-versei, betű-versei, cím-versei — nyelvtelen versek). Képi fantáziájára a legerősebben talán a Népsport hatott, ha pedig — az emlékezés pillanataiban ■— ,,elérzékenyül”, a bédekkerek, prospektusok és szótárak stílvirágai ihletik. Tandori ebből a kötetből szigorúan kiirtott minden olyan nyelvi elemet, ami — nem közhely, nem tartalmatlan klisé, ami még jelent valami lényegeset; csak a nyelvnek azt a részét tartja meg, amelyen „ugyanaz elmondható bármiről”. (Gondoljunk Akakij Akakijevics, a minden „hammok és clovok” őse beszédének leírására a mottóban!) E nyelv azonban eoipso csak olyan világnak lehet a nyelve, ahol a szavak már nem emberi életekről és viszonylatokról tudósítanak, hanem csak ezek kihűlt, megszenesedett burkait jelölik. E holt formák talán egy­kori grandiózus életek emlékét őrzik, létük mégis értelmetlen és nevetséges: a logika váza itt már nem valóságos értelmet mozgat, hanem — épp csak nem tudván leállni — a tartalmatlanság szillogizmusait gyártja; a jelzők nem a megkülönböztetések pontosságát szolgálják, hanem ■— mivel az általuk jelölt tulajdonságok már nem jegyei semminek — csak az általános egyformaságot jelölik. Itt minden szó csak hűlt helye eleven tartalmaknak, ezért akár minden hűlt hely fölé odaírható ugyanez a szó. Egy értelmét vesztetten, csupán a nemtörődöm gépezet által továbbhajtott létezés nyelve, amelyet már nem va­lóságos emberi lények beszélnek, és mégis helyenként furcsamód ismerősek, szinte életből ellesetten naturalistának hat: mintha Tandori lírai szubjektuma azok szájmozgását utánozná, akik ki-tudja-hányszor bonyolódnak bele egy nagy aprólékossággal előadott futballmeccs-beszámolóba; akik motyogva pró­bálják emlékezetükbe idézni egy külföldi utazás rosszul megjegyzett hely­neveit; akik unalmukban a szembenső ház neonreklámjának szövegét próbál­ják föleleveníteni; akik minduntalan érdektelen történetekbe kezdenek, hogy közben elfelejtsék a végét; akik egy táncdal hallatára esnek szerelembe, — egyszóval akik egész létüket kívülről sugallt, sugárzott, ezerszeresen beléjük sulykolt, készen adott sablonokban élik és tudatosítják. Ezzel magyarázható, hogy ez a nyelv egyszerre komikusán üres — és borzongatóan otthonos is. Tandori épp a logikai és nyelvi evidenciák, a minden-ízükben jólismert sab­lonok kicsontozásával, tiszta formára hozatalával éri el bosszantó és nevetséges szuggesztivitását. A legplasztikusabban ez talán ott tűnik ki, ahol a „vers” csak elkopott nyelvi klisék viszonyjelölő elemeiből áll. — de teljesen az ol­vasóra van bízva, hogy ezeket milyen „tartalommal” tölti fel befejezett bana­litássá: és miközben belemegy a játékba, öntudatlanul maga lép a Tandori- féle lírai hős helyébe. Mindent-túlfecsegő szövegversei formailag ennek ellen­439

Next

/
Oldalképek
Tartalom