Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 5. szám - Farkas Imre: Háromszor kell az ember (elbeszélés)
nással hullottak le a dudacserepek. Imádkozhattam, de a figyelmem egyre odakint járt az éjszakai dúlásban. Amikor elment az áram, meggyújtottam az odakészített gyertyát, és elkezdtem öltözködni. Talán még menekülnöm is kell, hiszen könnyen elviheti akár a háztetőt is a fejem fölül az orkán. Ahogy ott böjtölöm az éjszakát az ágy szélén, nyávogást hallok. Hát micsoda borzasztó idő ez, ha még az állat sem tud előle elhúzódni. Indulnék ki, hogy beeresszem őket, amikor megverik az ablakot. Gyorsan, Mariska néni1 Nyissa ki az utcaajtót! Szaladok, már ahogyan én szaladni tudok, az ablakhoz. Hát a Berki szomszéd meg a Vizi szomszéd állnak odakint, de inkább csak a hangjukról ismerem meg őket. Gyorsan a kulcsot, dől a kútágas! Maga csak maradjon! Dehogy maradok, fiaim. Viszem a viharlámpát! Volt azoknak mindenük, még kocsikötő nagykötelet is hoztak magukkal, de arra nem lett szükség. Mire kiértem, a nagylétrával egyenesre nyomták azt a nehéz ágast. Ha rádől a házra, talán szét is csapja. Feri, a Berki szomszéd fia éppen mászott rajta felfelé, ázottan, hajadonfőit, de mint a macska, hogy ácskapoccsal odafogassa a felső létrafokot az ágashoz. A két ember meg karókat vert a létra elé, hogy dróttal hozzákötözze az alját. De ahogy azok kiabáltak! Menjen be azonnal! Nem asszonynak való az ilyesmi! Örökös bajt szerezhet magának. Még káromkodtak is rám, de énnékem olyan jól esett a káromkodásuk, hogy csak pityeregtem ott nagy örömömben. Na jól van, megyek. De ti is bejöttök, ha végeztetek! Persze, hogy be, mondták morcosán. Meggyújtottam a petróleumlámpát. Poharakat készítettem. Elővettem azt az üveg szilvapálinkát, amit még a tavasszal tettem félre. Ha minden kifogyna, ez legyen a mentsvár. . . Hát mentsvár lett, de milyen igazi! Sárosán, ázottan, topogva jöttek befelé. Elöl Vizi, utána Berki, utoljára Ferike. Mosolyogva, elégedetten, mint aki borzasztó nagy verekedésből ért haza, ahol azonban nemcsak kapott, hanem adott is. Na, édes gyerekeim, én ezt megköszönni az életemmel se tudnám, de van itt egy kis pálinka. Biztosan átfagytatok ebben a viharban. Elfogadták, köszönték. Nekem is meg kellett innom egy fél pohárkával, de leülni sehogy sem akartak. Csak akkor, amikor Klárika, a Berki szomszéd felesége, meg Juliska, a Vizi szomszéd felesége is bekopogott. Rámveszekedtek, hogy azonnal öltözzek at, a férfiakat meg haza akarták parancsolni. Nem engedtem. Öntöttem az asszonyoknak is, aztán majd egy óráig olyan nagy melegségben beszélgettünk, mintha mindnyájan egy család igaz gyerekei lettünk volna. Pedig, pedig... Van annak talán hét éve is, Vizi szomszédnak nagyon sürgős lett, hogy kerítéssel vegye körül a földjét. Éppen itthon járt a fiam, kérte, jelöljék ki közösen a mezsgyét. Legyen, ha úgy akarod. Előszedték a papírokat, kinek hány négyszögöl a birtoka, mérőszalagot szereztek, kimérték. Nem mondom én, hogy rosszul dolgoztak, csak egyről feledkeztek el, amit akkor még én se tudtam. Arról, hogy az utcának a fele is beszámít a földterületbe. Fele az innenső, fele a túlsó szomszédéhoz. Ök meg tisztán, utca nélkül mérték ki a Vizi szomszéd földjét. Láttam én, hogy eltolódik a határ, de azt mondták, így jött ki. Egy jó lépéssel került hozzánk közelebb a mezsgye. A szomszéd már a kerítést is leállította, amikor eszembe jutott, hogy két ölet az utcából is hozzá kellett volna számítani a földjéhez. Namármost mi legyen? Szedessem föl a kerítést? Nagy munka, sok bosszúság. Ráadásul Vizi szomszéd a mezsgyébe rakatta az 398
