Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 4. szám - MŰELEMZÉS - G. Komoróczy Emőke: Az ifjú pár és a lakodalmasok
szerűt, a „lényegvalóságot”, de úgy, hogy mégsem lesz vértelen, „művészieden”. Elénk tárja jelenség és lényeg dialektikáját; a legmodernebb és leghagyományosabb egyszerre: ragaszkodik az évezredek során kimunkált emberi értékek megtartó erejéhez, ugyanakkor érzi, hogy a régi formák merev standardizálása gúzsba köti, elpusztítja az élet természetes, szabad mozgását, s így megakadályozza az értékek érvényesülését. Tehát: meri elvetni a szabványokat, s meri megtartani a belső értékeket. így kerüli el a „modernizmus” és „érthetetlenség” csapdáit, s utat tör a lényegi modernség számára: a változás folyamatának művészi érzékeltetésére alkalmas formát teremt. „Érthető” és „modern” egyszerre: olyan életérzést tesz számunkra képiesen érzékelhetővé, amely rejtetten — fojtottan mindannyiónkban lappang, csak nem tudjuk (vagy nem merjük?) még a magunk számára sem megfogalmazni. így plasztikusan elénk tárva viszont megdöbbent, s bennünket is alkotó-teremtő életvitelre ösztönöz. Nagy László 1966-os verseskötetének címe: , Arccal a tengernek...” A Menyegző alapmotívumát mintegy az egész költői életmű, magatartásforma szimbólumává emelte. Talán a versértelmezés közelebb visz bennünket ahhoz, hogy felfogjuk és magunkba lényegítsük e vers számunkra való értelmét; s hogy nyilvánvalóvá váljék előttünk, mennyire a miénk Nagy László költészete, mennyire a mi korunk változó s forrongó-alakuló társadalmi valóságából táplálkozik: s hogy a korszerű kifejezésmód mennyire nem ellenfele, hanem inkább szövetségese a szocialista realista ábrázolásmódnak. S hogy a modernség nem azonos a formai modernkedéssel: sokkal inkább lépéstartás a változó valóság formáival a törvényszerű mindenkori láttatásának szolgálatában. * A Menyegző külső kerete egy bolgár népszokást idéz: a menyegző éjjelén a lakodalmas tömeg az ifjú párt a tengerparthoz kíséri, s ott magára hagyja — várja meg, míg felvirrad a hajnal. Ez a népszokás már maga is jelkép (általában minden szertartásos cselekvési formának szimbolikus értelme van): az ifjú párnak nyilván az új élet boldog hajnalát kell födetlen fővel, tiszta tekintettel várnia. Az ébredő hajnal sugarai adnak majd neki erőt, hogy ki ne fogyjon a hitből és reményből, miközben az élet küzdelmeit vívja. Ha csak ennyi lenne a vers — az sem volna kevés. Nagy László költeményéből azonban kibomlik korunk egész — ellentmondásokkal teli — viaskodó valósága : az életformák, életfelfogások keserű és elszánt küzdelme egy olyan történelmi időpontban, amikor az emberiség reménnyel telve tekint hajnala felé, várja a felvirradó jövőt — ugyanakkor konkrét jelene, a múlt „nehézségi ereje” visszahúzza; merész tekintetét, bátor mozdulatait megkötözi, s létével — öröklött és kialakult szemléleti formáival — tagadja e jövő lehetőségét, illúziónak érezve s minősítve mindazt a sok hitet, harcot, amit az ember a saját, emberre szabott világa megteremtéséért áldozott, áldozni kíván. Ezt a jelentéstöbbletet már akkor érezzük, amikor először találkozunk a verssel. Kezdeti élményünk: a lakodalom szédült zsibongása, a tánc vérünkben- fülőnkben doboló ritmusa; majd a hajnal közeledtén a lakodalmasok fáradt, fékevesztett sírvavigadása, a széthullott életek evés-ivásban fuldokló, heje- hujában, kurjongatásban vigasztalódó vad és visszataszító orgiája. Mintegy az egész ellentéteként, a kinyúló szirtfokon, a hajnal felé magasodva, büszkén és bízón, egymáshoz tartozva áll az ifjú pár, „arccal a tengernek”. A vers vezérmotívuma, tengelye ez a vissza-visszatérő motívum: részekre 339
