Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 4. szám - Farkas Imre: Háromszor kell az ember
mindenki, aki csak mozogni tud. A felesége a múlt nyáron két hónapig nyomta az ágyat. Megerőltette a derekát. Akkor nagyon megijedt Dávid. Vitte fürdőre, mert azt mondta az orvos, meg is bénulhat. Meggyógyult, elfelejtették. Hallod-e? Nem volt még tenéked elég a robotból — veszekedtem rá apánkra. Mert pirkadástól naplementéig tartott Viziéknél a munka. Ötven forintba számolt egy napot. Csak nyugodtan, bátyám! Nem hajt a tatár, mondta mindig. De a lovakat trappban járatta. Mindig, ahogy eljött az este, már ez a kicsi ne maradjon kint. Megázhat. Legközelebb szóltam neki. Hallod-e, Dávid! Nem bírja már ez a vénember úgy, mint egy fiatal! Olyan szakadtnak láttam az este is. Kifizetjük, amivel tartozunk, de így ezután már nem mehet. Nagyon elgondolkozott. Nem akarta elfogadni a pénzt, hogy semmi az. Dehogy semmi. Tedd csak el szépen. Volt nekünk robot életünkben elég. Nem is tudom, mi lett volna velünk öregségünkre, ha nincs ez a szövetkezet. De igazán mondom, olyan néha, mintha valamelyik családdal élnénk egy fedél alatt, pedig hogy féltünk tőle! Csak az a baj, hogy nekünk már későn jött. Ha mi azt a rengeteg munkát, amibe belerokkantunk, mind a szövetkezetben dolgozzuk le... De sürgettük volna az időt, ha tudjuk mit hoz, de erről már kár beszélni is. Befizettem a házadóra 100 forintot. Csekken, mert nálunk megszűnt a ki- rendeltség, amióta a városhoz csatoltak bennünket. Tíz forintot adtam a postás gyereknek, amiért elintézte a feladást. Nem kérte, de nem is tiltakozott. Hiába, az erősnek felkínálják, a gyámoltalan megvásárolja a jóindulatot. A tsz kocsisai 20 forintot kaptak a vetésért és pálinkával kínáltam őket. Még 70 forint községfejlesztésivel tartozom, de ezt ráérek később befizetni. Megvannak egészségben a vett csirkéim. Ha a négyhetes kort elérik, már nemigen kell félteni őket. Valahogy mégsem tetszenek nekem ezek a gépi csirkék. Már a múlt évben is tapasztaltam, hogy szűkmellűek, és nem olyan elevenek, mint amit a kotló kelt. Mintha buták lennének. Valósággal a szájukba kell rakni az ételt. Meg is értem, hogy táppal etetik őket nagyban, nem elég életrevalóak ahhoz, hogy maguk keressék meg a kenyerüket. De még talán jó is, hogy ilyenek, mert azzal a 19-cel, amit a kotló költött, alig bírok. Nagyon mohók és akaratosak. Ildikó nem akart elfogadni semmit a meszelésért, de csak odaadtam neki a pénzt. Sok náluk a gyerek. És ha már ennyire benne vagyok a meszelésben, megfogadtam a festőt is. Na, de még egy ilyen iparost1 Csak beszél-beszél, hogy ő milyen nagy mester, még templomot is fest, és állandóan kéri a pénzt anyagra. Ha adok, elszaladgál, és csak késő délután, részegen kerül elő. Aznap már nem is dolgozik, mert ittasan nem mer fölmenni a létrára. A veséjére meg a májára panaszkodik. Ha sürgetem, kéri, lássam be, hogy ő milyen beteg ember. Örültem, amikor végre elment, pedig a konyhát nagyon csúnyára meszelte. Mondtam is, micsoda templomfestő maga? Nézze meg azt a foltos, ronda mennyezetet! Elismerte, hogy csúnyára sikerült, de megint csak, hogy ő milyen beteg. A pénzt az egészet kérte, én meg nézhetek valaki után, aki rendbehozza, amit ő elrontott. Iskolába a majorból jártunk. Nagyon szerettem tanulni. Tiszta kis ruhában ültünk a padokban, együtt a hat osztály, és figyeltünk a tanító úrra. Palatáblánk volt. Arra írtuk a leckét. Korán keltünk, mert messzire volt az iskola, de hóban, sárban hűségesen kitartottunk. Csak nagy hófúvások idején nem engedtek el hazulról. Ríttunk, hogy engedjenek. — Megesznek a farkasok, te. Azt 308
