Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 1. szám - Csengeri Sándor: Talizmán Ázsiából

Hogy emésztő gondolataimat hessegessem, el-elbotorkáltam az ablakig. Gyönyörködtem a kondenzcsíkoktól és pemyeszennytől megtisztult tavaszi égben, a madarak csacsogásában, a pattanásig feszült rügyekben, s a hullámként érkező zenefoszlányok nosztalgikus szépségében, melyek úgy feslettek ki harmonikájából az ismeretlen vágyódónak, miként pajkos április a tél görcsös komorából.

Olga volt egyetlen társam, akivel megoszthattam fájdalmam s az unalom perceit. Önfeledt segítőkészsége, csacsogó kedélye, játékos bohósága valami megmagyarázhatatlan vonzalmat keltett bennem. Megszerettem. Igaz, hamisíthatatlan gyermeki ragaszkodással. Még a gondolat is elkeserített, hogy egyszer el kell válnunk.

Érzékeny női lelke megérezte aggodalmamat, s hogy segítsen elviselni majd a könnyeztető perceket, óvatosan, észrevétlenül készített fel. Többek között őszintén megígérte: a háború végeztével felkeres édesanyámmal együtt, s engem kér fel útikalauznak a Balaton körül. Nagyon szeretné látni nyári ragyogásban, békében a csodálatos nagy tavat, melyen lovasszánnal kelt át egységével.

Sejtelmem bekövetkezett. Március utolsó napján két fiatal tiszt jött értem.

— Nü, mozsemidtyi domoj ... Napravlénye, Marcali . . — mondogatták, s kezeikkel mutogatva igyekeztek értésemre adni, hogy csomagoljak. Megkülönböztető bánásmóddal segítettek be az utcán várakozó gépkocsiba.

Sírtam, nagyon sírtam. Talán kicsit féltem is a gépkocsi láttán.

— Nye plács, nye plács ... — csitítgatott Olga. Nem értettem, de tudtam, éreztem, azt mondja: ne sírjak — holott az ő arcán is olybá lett a mosoly, mint a tó fölé hajló szomorúfűz tükörképe, ha gyűrűkké borzolja a zápor. Szépívű vonásain szétszivárgó könnyeit szőrmesapkájával itatgatta. Zsebkendőjével hosszasan integetett az eltávolodó autó után. Alakjának gimnasztorkás körvonalait még akkor is látni véltem, amikor már tengerré nőtt közöttünk a parttalan távolság.

* * *

Marcaliba érve, házunkban és környékén nem találtunk senkit. Csak katonák, katonák mindenütt. Az ismert utcákon, tereken aknaszedő tűzszerészek ténykedtek. Kísérőim tőlük érdeklődték meg, merre székel a „kommandó”. A parancsnokságon az őrökön kívül senki sem tartózkodott. Újabb útbaigazítás birtokában a polgári iskola bejáratánál álltunk meg gépkocsinkkal. Rengeteg tiszt és közkatona volt ott egycsomóban.

Temettek. A környékből összegyűjtött, már foszlásnak indult tetemeket helyezték közös sírba. A gyászbeszédből semmit nem értettem, csak a fájdalomtól eltorzult tekintetek, a csendben leemelt tányér- és szőrmesapkák szertartásos ünnepélyességéből következtettem: aminek most tanúja vagyok, az nem mindennapos.

Itt hallottam életemben először díszlövést, itt láttam közös sírrá prizmázódni gránáttépte rögöket, itt kezdett derengeni tízesztendős tudatomban a háború igazi fogalma.

A temetés befejeztével tolmácsot adott mellénk a városparancsnok. Négyesben indultunk édesanyám felkutatására. Kívül a városon, egy szőlőhegyi présházban találtunk reá. Négy asszony és kilenc gyermek nyomorgott még itt őkívüle.

Anyám fölsikoltott, amikor meglátott. Elibém szaladt, magához szorított, s csókolt, csókolt vég nélkül — nem törődve semmivel, senkivel. Szinte magánkívül volt az örömtől: hogy elveszettnek vélt fia megkerült.

22