Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 3. szám - SZEMLE - Z. Szabó László: Káldi János: Tavaszt-kiáltó
Káldi János: Tavaszt-kiáltó A Tavaszt-kiáltó Káldi Jánosnak a negyedik kötete. Az első óta majd harminc év telt el; első jelentkezése óta pedig több mint harmincöt. Ám ha belelapozunk az első kötetbe, a Halott vízimalom címűbe, majd szépen sorjában az egymást követőkbe, az a furcsa érzésünk támad, mintha ez a költészet hosszú-hosszú idő óta nem változott volna semmit. Csak mélyült, érzés- és gondolatvilágában gazdagodott. Ihlető forrása, a dunántúli táj és annak egyszerű embere éppúgy eleven, alkotó része az új kötetnek, mint volt az előzőeknek. A táj arca, törvényt diktáló folytonos változása, a benne mozgó elevenek és holtak, akik életükkel, jelenbélivel és a már megszűnttel a példát mutatják és diktálják, ma is éltetik ezt a nagyon is emberközeli lírát. A dalra, a megszólalásra készteti őt minden apróság. Ez táplálja emberi-költői hitét. Ez figyelmezteti az állandó dologtevésre; ezért ez aj költészet legmélyebb gyökeréig realista. A valóság csillan elő a maga teremtette-hordozta szépségben, ami naponta körülvesz bennünket. Csak talán a mi szemünk ezekre a rejtett, finom és tán megszokott szépségekre kevésbé nyílik rá. Hitét, költői hitvallását is ez a realizmus-igény határozza meg. Mindenkor kettős cél vezérli az alkotásban: egy nagyon is hétköznapi, gyakorlatias tennivaló, és egy belső, magasabb rendeltetésű lelki igény — már-már kényszer —, ami időtől függetlenül, éppen a természet okos törvénye következtében mindig aktuális. Az ősök józanságával figyelmeztet a tennivalóra, a gyakorlatias, életet teremtő teendőre; majd költőisége következtében a hétköznapin túl emelkedő szférába emeli a verset, olvasóját is. Egyik versében ekképpen: Nézd meg: rendben van-e ásód, kapád, s megvannak-e a jó magok. A készülődést már semmiképpen nem halaszthatod. (Nem halaszthatod) Realizmus-igény sugárzik e sorokból. A Tavaszt-várók, tavaszt-kiáltók kívánsága csendül meg a szerszámok és magok előkészítését követelő képekből; majd megemelkedik a vers a végső konklúziót fogalmazó soroknál: a konkrét, a vers-te- remtette tavasz-várás egy állandó, lélekben élő tavasz-vágyás folytonosságát hirdeti-követeli. A mostani új kötet, a Tavaszt-kiáltó a Kálóiban mindig meglévő bizakodást és hitet sugározza. Optimista volta, tündökletes tavaszi színei, folytonos áradása minden más érzést háttérbe szorítanak. Nála még a halál emlegetése sem a súlyos tragédiák komorságával jelentkezik, hanem éppen a törvény és a példázat erejével; a rég eltávozott ősök is elevenek ebben a lírában. Nem visszatérő, rémületes árnyak, hanem társak az örökös születés-elmúlás rendjében. Ök a példa, ahogy előbuknak az emlékezetből, ahogy a tennivalóra figyelmeztetik, ahogy kedvet és meg-megújuló hitet-reményt adnak az újra-dalolásra. Ezt a költészetet ők táplálják. 277
